ARCHÍV – wall of text

Most picit átkerültem egy olyan periódusba, amikor nem nagyon van kedvem semmiről sem írni, de azt hiszem ma megerőltetem magam, és kicsit jobban összeszedem a gondolataimat, hátha sikerül valami… Hát igen, persze amúgy nem is igen történt sokminden, amiről írni tudnék.

Először is, a munka: múlt héten volt ez a kétnapos találkozónk, amikor eljöttek a külföldi szakértők, és velük egyeztettünk – ez egyébként egész izgalmasan hangzik, és az is, de egyrészt a két napból csak az elsőn voltam lenn, azt mondták, hogy második nap annyira nem fontos, ha van más dolgom is, ez egy kicsit csalódás volt -, meghát én ott amúgysem csinálok nagyjából semmit, vagyishát természetesen nem vagyok egyenrangú fél a nagytudású, meg nagyöreg emberekkel, csak szépen jegyzetelgetek, figyelek, és megpróbálok végig értelmes arcot vágni… Azt meg aztán pláne nem tudom leírni, hogy miről szól ez az egész, mert akkor nagyon soksok oldalt kellene teleírnom… Végülis – de ezt meg lehet, hogy már írtam, de mindegy – azt azért szerintem leírhatom, hogy a 2011-es soros elnökséghez kapcsolódó feladatokon dolgozunk, mivel 2011 első félévében Magyarországé lesz a soros elnökség, és ezzel kapcsolatban kell írni egy európai szintű szakmai dokumentumot, amit mi koordinálunk, meg természetesen dolgozunk is benne (vagyis írunk bele fejezetet). Hát ennél konkrétabbat meg már nem nagyon tudok mondani… Szóval ez volt most a munkával, annyira nem találkoztam így a gyakornokokkal sem, de most nekik is azt hiszem van sok dolguk, úgyhogy nem nagyon vagyunk együtt – persze nyáron ha esetleg lesz jó idő is, akkor ez még lehet, hogy változik… :)

Az albérletben is minden rendben eddig, hét elején volt nálunk antiati barátom, vizsgázott egyik nap, aztán ilyenkor fel szokott jönni, korábban Pécelre, most nálam… Kipróbálta a kihúzható kanapét, de azt hiszem nem volt vele maradéktalanul megelégedve… Na most már legalább ezt is tudjuk. Voltak itt Szordzsék is, még egyet játszottunk egyik este négyen, most már tényleg csak napok kérdése szerintem, hogy meglegyen a kisbabájuk – ami azért valljuk be, több, mint durva, de biztos nagyon várják már…

Gondolkoztam rajta, hogy – szintén majd ha jó idő lesz – elmegyek egy-egy reggel futni a Margitszigetre, mert most szinte még közelebb vagyok hozzá, mint anno a koleszban. Régen nem szerettem nagyon futni de azóta rájöttem, hogy ez egy tökjó sport, mert egyrészt olcsó, másrészt meg nem kell hozzá gyakorlatilag semmi. Két láb, és ennyi. Meg amúgyis vettem vagy öt éve egy futócipőt, ami még mindig szinte teljesen tökéletes állapotban van (annyit futottam benne), és igazán ki kéne még használni az alkalmat. Amúgy a biciklim is még mindig Pécelen van, de én most már nem tudom, hogy mit kezdjek ezzel az időjárással. Persze ha NAGYON akartam volna, akkor el tudom hozni, például szombat délelőtt is Pesten voltam és nem volt semmi dolgom, de… Pécel azért nagyon kiesik… Hát ennyit a sportról.

Meg természetesen soksok dolog van még, amit el kéne intéznem, és meg kéne szerveznem, pl kitaláltam, hogy elmehetnénk nyaralni Erdélybe Sz-szel, de még azt sem tudom, hogy kirándulni hova lenne érdemes, meg kicsit városnézni is, hogyan menjünk le, meg ilyenek… – nem tudom mi lesz ebből a végén; meg aztán táborozni is mennék, és még az sem áll tulajdonképpen sehogy; de végülis azért még nem esek kétségbe, mert szerintem június hónapban minimális lesz az az idő, amit nyaralással tölthetek, vagyis konkrétan nem is terveztem júniusra semmit, max egy hétvége valahova, de azt meg nem kell agyonszervezni.

Ja és találkoztam volt osztálytársaimmal, voltunk vagy öten összesen, de ez még mindig több, mint a múlt hónapban. Leállt velem beszélgetni a csapos is, hogy ő is derégen találkozott már XY jóbarátjával, meg ilyenek, szerintem ha a többiek nem hívnak oda az asztalhoz, akkor még vagy három óráig hallgathattam volna – persze ezek a kocsmárosok általában ilyenek, főleg, ha egy kicsit már ismerős vagy nekik. Na de amúgy jó volt Óbester is, csak sajnálom, hogy olyan limitáltan szoktunk részt venni rajta.

Jó, abbahagytam azt hiszem, most leírtam mindent szépen, aztán ha történik valami olyan, akkor ismét lejegyzem…

ARCHÍV – dejó

Tegnap néztünk egy filmet Sz-szel, az a címe, hogy Hósüti (Snow Cake – amúgy ha valakit érdekel, én még nem hallottam róla korábban, de olyan szereplők vannak benne, mint Sigourney Weaver, Trinity a Mátrixból (Carrie-Anne Moss) meg még pár érdekes színész – és én azt hittem, hogy ez egy régi film, de most nézem, hogy 2006-os…!), és ennek kapcsán rákerestem arra a szóra, hogy ’dazlious’, és szinte hihetetlen, de benne van az urbandictionary-ban – magyarázatképpen pedig teljes egészében az idevágó filmidézet, szépen be is vágom, mert… vicces:

Dazlious: An exclamation of beauty and awe.

“Mr Fantastic from the Fantastic Four, he’s got arms made of elastic so they can stretch for two, maybe three hundred miles.
He’s been imprisoned in a cave for seven days with no food and no water and no light. But on the 8th day he manages to loosen a rock and push his way up through the top and up into the daylight. Just as the sun is coming up over the mountains and filling the sky with this white-yellow light. And there’s this stillness, and in the few minutes he’s got before his captor, the evil Dr. Doom returns, he stops for just one second. And all he can hear is his own breathing. But he’s totally overwhelmed by how big the world is, how small and unimportant he is. And as he turns around you see his face look to the sky and he says very quietly, so that no one can hear him, he says ‘Dazlious.'”

Mr Fantasztikusnak, a Fantasztikus Négyesből, a karja gumiszalagból van, így ki tud nyúlni két, talán háromszáz mérföldre is.
Bebörtönözték egy barlangba hét napra, étel, víz és fény nélkül. És a nyolcadik napon, sikerül meglazítania egy sziklát, és utat törni magának felfelé a rugalmas karjával… És fenn a szabad ég alatt, a nap épp feljön a hegyek felett, és betölti az eget ezzel a fehér-sárga fénnyel, és nyugalom van. És abban a pár percben, mielőtt a foglyul ejtője, a gonosz Dr. Doom visszatér, ő megáll egy pillanatra. Csak a saját lélegzetét hallja. Teljesen megrendül attól, milyen nagy a világ és ő milyen kicsi és jelentéktelen. Ahogy megfordul, látjuk az arcát ahogy az égre néz, és azt mondja nagyon csendesen, hogy senki se hallja… Azt mondja: “Dazlious.”

(Ezt a posztot időközben meghekkeltem – persze tudom, senki nem vette észre -, betettem a magyar fordítást is, hogy ne diszkrimináljak senkit negatívan… Én kérek elnézést.)

Tegnap tudatosult bennem (ismét), hogy milyen mázlista egy ember vagyok, hogy olyasmiben dolgozhatok, amit tanultam, és, hogy olyat tanultam, amit szeretek és érdekel, vagyis olyan területen dolgozhatok, ami érdekel, és amit szeretek csinálni. Na és, hogy egyáltalán dolgozhatok… :) Azért valahol szomorú, hogy már ennek is örülni kell, pedig igen, és most ezt nem tudom, hogy miért írtam le, de biztos azért, hogy egy kicsit jobban örüljek. És akkor lényegében azt hiszem mást nem is akartam írni. Most az irodánk fele Pécsett van egy konferencián, csütörtöktől pedig itt nálunk lesz találkozó a külföldi emberekkel, akikkel dolgozunk egy munkán, és akkor szintén az iroda jelentős része ott lesz (remélhetőleg én is), szóval azt hiszem ez egy viszonylag light-os hét lesz – bár ami azt illeti ma meg holnap azért lesz elég dolgom, de hát eleve hétfőn szabadnap volt, úgyhogy ez a hét már rossz nem lehet! ;)

ARCHÍV – bankos cucc

Múlt héten vettem fel pénzt a bankban, és az egyik ezres olyan volt, hogy hiányzott róla az ezüstcsík. Akarok vele fizetni, azt mondja az eladó, hogy ez milyen pénz, ezt ő nem fogadja el… Na mondom szép, megnézem, és tényleg, de amúgy rajta van kb minden más ismertetőjel amit én ismerek, Mátyás király a fény felé tartva, meg mittudomén… Na ma bementem a bankba, hogy akkor nézzék már meg, hogy ez MI? Megnézte a bankoslány, UV-fény, meg minden, kicsit tanácstalan – azt mondja: “Akkor ezt most kicserélem”. Mondom, jó. Kérdeztem, hogy akkor ez most egy hibás pénz, vagy mi? Azt mondja, ja, valami olyasmi, mert amúgy tényleg rajta van minden. Hát mindegy, lényeg az, hogy örülök, hogy kicserélte, és nem kellett elmennem a rendőrségre, vagy a Nemzeti bankba, vagy akárhova, de lényeg a lényeg: már az ATM-ben sem lehet megbízni… Ilyen világot élünk… :)

Tegnap este elgondolkodtam, hogy vajon a szomszédomat én mennyire szoktam zavarni? Merthogy azt tudom, hogy a közös falunk egy része egy WC, meg szerintem fürdőszoba is, és én addig úgy gondoltam, hogy biztos akkor kb az egész a fürdőszoba ami közös, és az tök jó, mert akkor ő nem nagyon hall semmit belőlem, mert a szobája (szobák) a tőlem távolabbi végen vannak. De mi van, ha mégsem így van? :) Merthogy nekem az a jó szokásom, hogy este, amikor megjövök, akkor berakok egy filmet, és azt kb nézem úgy 11-ig (23:00), vagy még utána is, vagy zenét hallgatok, és éjfél előtt nem nagyon fekszem le (persze ezen mindig szeretnék változtatni, de nekem az éjfél már egy olyan lélektani határ, amit túlságosan megszoktam. Szóval a cél az 11 lenne, de egyszerűen nem megy…). Amúgy annyira nem vékonyak a falak, szóval végülis lehet, hogy nem kellene ezen izgulnom, csak hátha mégis… Ja egyébként meg még mindig nem találkoztam egyik szomszédommal sem, vagyis egyszer az egyikkel (a szemben lakóval) igen, de arról jobb nem beszélni, mert elég hülyén jött ki, és az a lényeg, hogy akkor sem mutatkoztunk be egymásnak – tehát nem ismerem őt sem.

Na, itt egy vicces kép még így hétvégére, aztán… megyek :)

no comment

ARCHÍV – vendégek

Na azt az utcát, ahol azok a magas fák vannak az albérletnél, még hétfő este lezárták (hogy miért pontosan, azt nem tudom), úgyhogy egy kis kerülővel kellett hazamennem, ennek viszont két pozitív vonzata is volt: 1. nem féltem, hogy rámdőlnek a fák, 2. megismertem a kis “kertünket”. Merthogy ez úgy van, hogy kb két teljesen ugyanolyan társasház van egymás mellett, és a kettő között egy zöld rész van, és most azon mentem végig, hogy be tudjak menni hozzám. Szóval most már ezt is tudom :)

Eddig háromszor hívtunk vendégeket az albérletbe, és mind a háromszor elkéstem, már ott voltak, mire megjöttem. De szerencsére Sz is mindig előbb ott volt, mint én, úgyhogy olyan még nem fordult elő, hogy hívtunk valakit, és állt az utcán, hogy hol vagyunk már… Én nem tudom, hogy van ez egyébként, de vagy mindig pont akkor jön közbe valami, vagy egyszerűen csak elszámolom magam… Ma közbejött, mert a megszokotthoz képest egy órával tovább benn voltam dolgozni, ami kb félévente egyszer fordul elő, de még ez sem lett volna akkora baj egyébként, csak ráadásul még boltba is el kellett ugranom, és így már megvolt az a tízperc, ami pont elég volt arra, hogy a vendégek előbb érkezzenek meg, mint én… Ez kicsit ciki, de azt hiszem azért nem neheztelt meg nagyon senki ránk… Eddig az volt a menetrend egyébként, hogy először eszünk-iszunk, aztán meg játszunk, és ez azt hiszem egészen bevált. Vettem egy új játékot, azt próbáltuk ki először ketten Sz-szel, aztán meg a vendégekkel, négyen jobb egyébként, de ketten sem rossz. Az a neve (vagy ezt írtam már? tökmindegy…), hogy Ticket to Ride Europe, egy vonatos játék, vasúti vonalakat kell építeni benne, és egyébként legalább tíz perc, míg az összes szabályt elmagyarázom, de amúgy kb tíz perc után rájön az ember, hogy hogy működik, és onnantól kezdve meg pofonegyszerű. Persze lehet benne sokat gondolkodni is, de azért viszonylag gyors a menete, tegnap mondjuk megakadtunk egy párszor, de azért ettől függetlenül én úgy láttam, hogy tetszett mindenkinek. Mint ahogy a Radler is, lehet, hogy kellene valami rendes sört is tartani a hűtőben, biztos ami biztos alapon, hogy tudjak azt is adni, annak aki kérne esetleg, de mivel én utálom a sört magában, ezért „csak úgy” most nem nagyon veszek, a Radler-nek viszont jó az íze :) Persze ha belegondolok, hogy drágább, mint egy 100%-os gyümölcslé, akkor kicsit elgondolkodtató, megéri-e, dehát azért néha-néha belefér.

Így néz ki a játék (legalábbis a tábla része, meg még van hozzá sok más kellék is…)

Tudom mit akartam még írni, egy fontos dolog: tegnap meghívtak (hivatalosan is) egy esküvőre nyárra. Vagyis egy másikra is hívtak már, de most erre papíros szép meghívót is kaptunk, ez a különbség – meg ez előbb is lesz. Lehet, hogy kiskoromban voltam már esküvőn, de nemigen emlékszem rá, úgyhogy nekem ez lesz az első életemben (vagyis jó, templomi szertartáson már voltam, olyanon is, amire emlékszem, de úgy az egészen szerintem még nem). És ezen a nyáron kettőre is megyek – bepótolom minden lemaradásomat :) Egyébként nem is ez a durva, hanem az, hogy velem egykorú emberek megházasodnak már… Furcsa ilyen “nagynak” lenni!

Ja, és tegnap beindították a távfűtést, aminek meg is örültem, mert hétfő este már kezdett eléggé hideg lenni, de ez azért durva, ezt fel kell jegyezni: május 18-án be kellett indítani a fűtést, annyira hideg volt. (!) Feljegyeztem.

ARCHÍV – sorozatos

Reggel komolyan féltem elmenni az utcán a villamosmegállóig, a szemem sarkából folyamatosan figyeltem, hogy mikor törik ketté az egyik nyárfa (amiből természetesen egy egész sor van a szomszédos suli udvarán), és dől rám az egész. Már ki is találtam, hogy majd a két kezemmel eltakarom a fejem, és lekuporodok, akkor talán túlélem. Először arra gondoltam, hogy megvárom, hogy merre zuhan, és gyorsan elkezdek az ellenkező irányba futni, de ez biztos, hogy nem menne, mert nem lennék olyan gyors – meg ahogy magamat ismerem le is blokkolnék teljesen -, és akkor már biztosabb ez a megállás és lekuporodás… Persze ahogy elnézem, ezt még gyakorolhatom hazafelé menet is, és holnap is. Pedig én azt hittem tegnap este, hogy de jó, majd jól kitombolja magát reggelig a szél – aztán nem. Még az a szerencse, hogy ahol az én ablakaim vannak, ott nincsenek ilyen fák, úgyhogy ha valamelyik rá is dől az épületre, az az albérletet nem érinti. Nagyon remélem… :)

Hétvégén végignéztem a Battlestar Galactica-t, erről be is rakok egy vicces képet, persze csak az érti aki nézte a sorozatot, de mindegy… :) Csak az a vicc benne (hogy megmagyarázzam a többieknek is), hogy a sorozatban nem használták azt a szót, hogy „fuck”, hanem kitalálták helyette, hogy „frak” amely szó persze alapból nem létezik ugye… (Shut the frak up; What the frak are you doing you frakking frak? – meg ilyenek). Na mindegy.

Amúgy arról szól a sorozat (ha már végignéztem, elmondom, bár tudom, senki nem kíváncsi rá), hogy van egy embercsoport (a 12 kolónia), akik kifejlesztenek robotokat, ezek a Cylon-ok. És ezek a robotok továbbfejlődnek, fellázadnak, és szépen összeháborúznak (tudom, ez annyira nem eredeti sztori, elég Terminátorosan hangzik – de azért azt is vegyük hozzá, hogy az eredeti BSG-sorozat meg 1978-as – én ennek csak a remake-jét néztem, vagyis az új sorozatot), aztán eltűnnek egy időre (azt hiszem békét is kötnek), viszont kb negyven év múlva visszajönnek, leatombombázzák az összes bolygót, és az embereknek el kell menekülniük űrhajókon, és aztán egy olyan bolygót keresnek új lakóhelyül, ami a régi legendáikban van megírva: a Földet.

A sztori maga ott kezdődik, hogy lebombázzák a bolygókat, és elmenekülnek az emberek (a negyvenéves csend után), és azt követjük nyomon, hogy hogy találják meg végül a Földet; az izgalmat meg az adja, hogy 1. nem tudjuk, hogy pontosan mit akarnak a cylon-ok; 2. van egy pár cylon, akik teljesen emberformát vesznek fel, és beszivárognak az emberek közé – és őket sem tudjuk, hogy hányan vannak, meg kik.

Aztán a sorozat végére persze minden kiderül, a slusszpoén meg az (innentől csak az olvassa el, aki MÁR LÁTTA, vagy NEM AKARJA MEGNÉZNI!!!), hogy a Földre a mi időszámításunk előtt kb 150 ezer évvel érkeznek, és hogy az emberek tulajdonképpen a cylon-ember keresztezés leszármazottjai, és a történet folyamatosan ismétli önmagát… Hát mit mondjak, összességében egyébként nem volt rossz, főleg az első pár rész, aki szereti az ilyen sci-fi dolgokat (mint én), az bírni fogja, kicsit a végére már összekuszálták a szálakat, volt pár dolog, ami nem tetszett, vagy nem kellett volna bele (meg volt egy jópár felesleges rész, szóval szerintem ezt sokkal rövidebben kellett volna megcsinálni) – de amúgy jó volt.

Amúgy szintén hétvégén elkezdtem a The Pacific-et is, nyolc részt két nap alatt megnéztem (esett az eső, hát mi mást csinálhattam? :D), és így egyben nézve szerintem teljesen jó volt. Én pont ezt vártam tőle, igazi Band of Brothers feeling (Az elit alakulat), szóval szerintem ezt így kellett megcsinálni, kíváncsi vagyok a végére…!

ARCHÍV – munkadolog

A napokban két délelőtt is voltam egyik munkatársammal interjúzni, jó volt kicsit kint lenni “emberek” között, mármint hogy az iroda falain kívül, meg kicsit gyakorlatiasabb tapasztalatokat szerezni. meg egyáltalán, egy kis változatosság, az mindig jól jön. Szeptemberben szervezünk egy nemzetközi konferencia-szerűséget, és most ahhoz keresünk igazából előadókat, és kettőt meghallgattunk ezen a héten. Egészen lelkesnek tűntek, meg jó dolgokat találtak ki, legalábbis jól hangzottak – de persze azt most nem írom le, hogy konkrétan mik ezek, úgyhogy innentől ennek a beszámolónak semmi értelme.

Tegnap gyakornokokkal ebédeltem. Van egy csaj aki már közel két éve dolgozik itt, de mindig csak egy-egy napokat volt benn eddig, mert amúgy távmunkában (ez kicsit igazságtalan dolog volt, hogy így teljes állásban alkalmazták, de most ebbe nem megyek bele). Szóval kb semmit nem tud, hogy hogy mennek itt a dolgok, az embereket sem nagyon ismeri szerintem a közvetlen munkatársain kívül, most viszont egy-két hete fizikai valójában is itt szokott lenni, azt hiszem heti öt napban (de négyben legalább). És természetesen velünk szokott lejönni kajálni, és tegnap kb negyed órán keresztül csak munkáról beszélt amíg vártuk a “rendelést”, meg panaszkodott – természetesen (nahát, ha itt van az ember, akkor lám, dolgozni is kell). És anno még P. gyakornoktársam hozott egy olyan megállapodást, miszerint “ebéd közben nem beszélünk munkáról”, és én ezt viccesen meg is jegyeztem, hogy vegye már észre magát, és fogja be… Volt egy pillanatnyi csendszünet, de aztán elkezdtünk beszélgetni arról, hogy ki mennyit ivott gimnazista korában – és ez sokkal jobb volt :)

Na most ennyi, megyek haza hétvégén, itt van még egy vicces kép a titkos táramból, és… megyek.

EYE LOVE SYMBOLS

ARCHÍV – hétvége: part2 – mátra ranch

Hétvégi beszámoló második rész:

Vasárnap elmentünk a főnököm meghívására a vidéki tanyájukra, ez kis hazánk egyik hegységében van, és akkor ennyi legyen is elég, egyébként beteszek róla egy képet, ez a tanya fölötti hegyről készült, aki felismeri, hol van, beküldheti nekem és kisorsolok egy… hát kap egy írásbeli dicséretet tőlem. Szóval ide ment az egész iroda, meg aki akart, hozhatott családtagot, barátot/barátnőt, összesen kb olyan majdnem húszan voltunk, gyerekekkel meg mindenkivel együtt, mindenki jött aki számított :) Engem meg még két embert egyik munkatársam vitt le kocsival, jó kis út volt, az erdő széléig lehetett behajtani, aztán onnantól egy félóra még gyalog, mondanom sem kell, hogy mekkora sárban, mert ugye ott is esegetett mostanában az eső. Kb majdnem mindenki valamiféle túrabakancsban volt, én meg választhattam, hogy a szokásos edzőcipőmben megyek, vagy a futócipőmben, és mivel a futócipő elég kényelmetlen hosszútávon, ezért maradtam a rendes cipőnél. Hát néha kétségeim támadtak, hogy ez valóban jó választás volt-e, de igazából egész jól lejött róla a sár a végére, és vasárnap este csak egy negyed órát töltöttem azzal, hogy letakarítsam, és szerintem egész emberi kinézete lett…

Szóval szépen begyalogoltunk a tanyára (kicsit viccesen néztünk ki a teszkós szatyrokkal a kezünkben az erdő közepén egyensúlyozva a pocsolyák között, hogy ne csússzunk bele a legnagyobb sártengerbe, merthát természetesen még aznap kellett pár dolgot megvennünk), nem is tévedtünk el útközben, ez azért pozitív.

A nap programja az volt, hogy először bográcsoztunk, amit csináltunk az gulyáslevesnek indult, de inkább gulyásfőzelék lett belőle, mert kicsit besűrűsödött, de jól sikerült – mint hát általában az összes bográcsos étel, nekem legalábbis ízlett, ettem is belőle rendesen. Közben egyszer jól eleredt az eső, de akkor szépen beálltunk a tető alá, onnan figyeltük azt az egy embert, aki akkor is kinn maradt, hogy kevergesse a kaját :) Aztán az az eső viszonylag gyorsan elállt, megint kisütött a nap, és a kaja is kész lett, olyan fél kettő körül. Kaja után pedig a vállalkozó(bb) szelleműek nekiindultak a tanya feletti hegy megmászásának, ami végülis egy egész rendes ki túra lett, nem számítottam rá, de nagyon szép volt fentről a kilátás is, meg utána útközben is egészen szép helyeket láttunk. Utána kicsit pihengettünk még a ház előtti réten, kicsit sztorizgattunk meg beszélgettünk, meg nevetgéltünk a főnök kis gyermekeinek produkcióin, aztán lassan elhagytuk a tett helyszínét.

Hát egészen furcsa élményekkel gazdagodtam, és nem is tudnám most igazán megfogalmazni, de elgondolkodtatott ez a dolog, hogy milyen fura, hogy most, hogy kiléptünk a munkahelyi környezetből, egészen máshogy viselkedünk sok esetben, hogy megszűnnek valamennyire az alá-fölérendeltségi viszonyok – egyébként valami hasonló volt a csapatépítésen is. De persze az is igaz, hogy ennek ellenére én még így is kicsit feszélyezve éreztem magam, de azért most egy fokkal már oldottabb tudtam lenni. Szóval tök furcsa, hogy igazából ez a munkahelyi közösség is egy „közösség”, ugyanazokkal a jellemzőkkel, mint mondjuk az osztályunk volt a suliban, vagy az egyetemi csoporttársakkal való közösség. Nem olyan a szorosságában, illetve kicsit más jellegű persze sok más szempontból is, de attól még közösség, és ebbe így nekem még furcsa beleélni magam, vagy még csak belegondolni is, „kiskoromban” nem gondoltam, hogy így működnek a dolgok a „nagyoknál” is, pedig igazából egészen logikus ha belegondol az ember.

Csak az nehéz egy kicsit, hogy a határokat hogy tartsa az ember. Szóval egy munkahelyen azért mégiscsak nagyobb fegyelemnek kell(ene) lenni, hiszen ha mondjuk valaki túl sokat enged meg magának a főnökkel szemben (akár egy ilyen hétvégén), akkor már lehet, hogy hét közben is nehéz ráállnia a munkára, és így csökken a teljesítménye/hasznossága. Szóval ezzel azért vigyázni kell szerintem, hogy az ember hétfő reggel vissza tudjon állni, és úgy tudjon viselkedni bent, mint máskor, és persze munkahelyen kívül munkatársakkal is lehet sokkal szabadabban, de ott viszont nem. És ez azért kicsit nehéz. Szóval, hogy a munkakapcsolatok mellett valódi emberi kapcsolatok is kialakulnak – a közös élmények révén (és most nem munkahelyi szexről beszélek, még csak nem is „barátságról”, hanem csak laza kapcsolatokról). Na ebbe most jól belebonyolódtam, úgyhogy most egyelőre itt szépen abba is hagyom, és ezt még emésztgetem egy kicsit, addig is itt az ígért kép, én meg mentem.

Szóval ilyesmi volt a kilátás a hegyről…

ARCHÍV – hétvége part1 – lakásavató

Most sokminden történt a hétvégén, úgyhogy… nem is tudom, hogy adagoljam :)

Mindenesetre először a pénteki lakásavatóról (mármint nem az enyémről, hanem osztálytársaméról). Egyébként kiszámoltam, hogy ha kb mindenkinek akarnék tartani lakásavatót, mármint minden ismerősi körömnek külön, akkor olyan négyet kéne tartani – egyébként lehet, hogy lesz is annyi, de persze nem olyan nagyszabásúak, csak, hogy meghívom az embereket – végülis megtehetem :)

Szóval pénteken elindultam este, végigmentem Óbuda számomra egyik viszonylag ismeretlenebb részén a 160-as busz vonalán, egész jó hely ez a környék, de tényleg egyre szimpatikusabb számomra. Na mindegy. Szóval a Délihez mentem, és mivel előtte még nem vettem semmit, gondoltam majd útközben elintézem, hogy bedobok valami italt (a táskámba természetesen), de mint kiderült, ez annyira nem is egyszerű pénteken este nyolc után. De végül találtam egy kisboltot, ahol a nénike nagy örömmel fogadott, és reklámozta jobbnál jobb termékeit, vicces volt tényleg. Aztán úgy váltunk el, hogy ha esetleg elfogyna az üveg bor, akkor egyből szaladjak le hozzá, és vegyek mégegyet. Mondtam neki, hogy természetesen, de hát erre nyilván nem került sor, mert nem csak az én egy üveg borom volt ott az összes ital…

Szabolcsék lakása jó szokásukhoz híven egy hegy tetején van, ez nem tudom miért alakult ki így náluk, de biztos ezt szeretik, amikor még anno náluk voltak a házibulik, akkor is mindig úgy mentünk oda, hogy „tőletek jó eljönni”, és tényleg, mert lefelé gyorsan leszaladhat az ember, míg odafelé bizony megizzad. Most is így voltam én, odafelé izzadtam, hogy időben odaérjek, lefelé meg futottam – hogy elérjem az éjszakai buszt :)

Összesen 11-en voltunk, jó volt, hogy ilyen sokan összejöttünk, mert a múltkori Óbesterben pl velem együtt hárman jöttünk csak össze, ami, hát eléggé szomorú… De ez most vidám volt, eltársalogtunk egymással, és bár azért mentünk, hogy játsszunk, vagy valami, szerintem legalább két órán keresztül nem csináltunk mást, csak ittunk, ettünk, meg beszélgettünk. Persze ez azért is volt, mert a létszám miatt korlátozottan lehetett játékra bírni az embereket, de végülis csak elkezdtünk kártyázni is, amit meg is nyertem (nna ilyen sem volt még), de ezt tudjuk be annak, hogy mindenki már ittas volt kicsit, és elvesztette józan ítélőképességét – akárcsak én, de nekem valahogy jobban jött ki a lépés. Aztán még levezetőnek egy gyors gyilkosost nyomtunk, amit kb szerintem még hetedik osztályban tanultunk meg, de mégis élvezhető még most is – ilyenek a jó játékok :D

Kettő körül már téptem is el, háromnegyed háromkor meg már kb az ágyban voltam. Most már én is tudom, milyen egy lakásavató, úgyhogy én is csinálhatok, nem kell semmi, csak sok pia, egy kis kaja, meg egypár ember, aztán a többi meg úgyis adja magát :) Azt hiszem menni fog.

Na azt még leírom, hogy szombaton megnézegettük Sz-szel a környéket, lementünk a Szentlélek térhez, van ott egy frankó kis park, ahol lehet kosarazni, meg ping-pongozni is például, de van még egy csomó vicces dolog is ott, már alig várom, hogy kipróbálhassam őket – sőt ott indul egy bicikliút is, ami megy felfelé, majd ha már meglesz a bicó, akkor körülnézek arrafelé is – valamikor… És annyira nem gáz a panelos rész sem, az Eurocenter-ből arrafelé jöttünk le, a dzsumbujban, de ott is tök barátságos, kis játszóterek vannak, lombos fák, csend és béke szigete… Najó persze elég lepattant úgy amúgy a panel maga, összegraffitizve, meg minden, de nem olyan vészes, mint lehetne… Szóval Óbuda rulz még mindig! :)

ARCHÍV – albi

Ezen a héten nem nagyon írtam, mert most sok dolgom volt, nem nagyon volt erre időm :) Meg különben is, kitérdekel… El vagyok foglalva azzal, hogy örülök a kis lakásnak, ahol nagyjából minden este körbesétálom a szobámat, és szimplán örülök annak, hogy ekkora helyem van… :) De tényleg ez most annyira tetszik, hogy nem is nagyon tudok vele betelni. Van rendes ablakom, sőt, van kilátás az ablakból, van egy franciaágyam, amiben forgolódhatok össze-vissza éjszaka, elterülhetek a kanapéban filmnézés közben, nem kell lehajolnom ha belépek a szobába, vagy elmegyek fürödni… meg ilyenek.

Persze van rosszpontja is az albérletnek, pl ezt lehet, hogy írtam már, de az ablakokat elég nehezen lehet nyitni, meg kicsit ratyik, nem tudom télen mi lesz, végülis most ez még nem probléma igazából; a WC meg kicsit néha szivárog, mármint nem a földre, hanem tovább folyik a víz amikor lehúzod, de most úgy tűnik, azt is sikerült megszerelnem – azért még szoktam ellenőrizni időnként :) Meg a fürdőszobában kicsit kevés a polc, vagyis ami van, oda meg elég kényelmetlen felnyúlkálni… Nade mit számítanak az ilyesmik most őszintén – én tényleg nagyon elégedett vagyok a hellyel.

Munkába feleannyi idő alatt beérek, a környék még mindig csendes (igaz ma épp egy fűnyírós ember ébresztett kb, de azért annyira nem volt elviselhetetlen – mondjuk a földszinten lakóknak inkább az lehetett). Szomszédokkal még nem találkoztam (még három másik lakás van a szinten), nem tudom, hogy be kell-e mutatkoznom nekik, vagy mi, majd elválik.

Szerdán voltam azért még Pécelen, munka után kimentem, hogy elhozzam a biciklimet. Ez volt az a délután amikor olyan hat fél hét magasságában egy akkora zápor kezdődött, hogy még a buszból sem igen lehetett kilátni. Na mindegy, azért kimentem, rendeztünk szobát egy kicsit náluk, beállítottuk a babaágyat (babaágy úristen!), kicsit beszélgettem velük, aztán visszajöttem – busszal. Fura lesz, amikor majd hárman lesznek, azt hiszem.

Ma megyünk elvileg venni székeket Sz-szel, mert az még mindig nincs, és nagggyon hiányzik nekem; este megyek eresz (alias RR, aranyeresz, or szabibabi) barátomhoz lakásavatóra, vasárnap meg a munkatársaimmal a főnököm mátrai tanyájára – na az egy érdekes esemény lesz még azt hiszem… Majd biztos leírom. Egyszer.

ARCHÍV – költözés

Na megvolt a költözés. Hát nem volt egyszerű, az már biztos. Azt vettem észre, hogy az idő előrehaladtával egyre több cuccom halmozódik fel. A koleszból még kb két táskával el tudtam jönni, most meg…

Vasárnap délután kicsit korábban jöttem fel, mint szoktam. Gyorsan kimentem Pécelre, még szordzsék sem voltak ott akkor. Összepakoltam nagyjából már csütörtök este, de most még a maradékot is megpróbáltam összeszedni. Aztán megjöttek ők is, szépen elkezdtünk bepakolni a Suzuki Maruti típusú kis aszfaltszaggatójukba. Gondolom mindenki ismeri ezt a típust, de ha mégsem, akkor elég annyi hozzá, hogy KICSI. És az nem kifejezés. De szerencsére csak hárman mentünk, így a hátsó ülésen mellettem volt még egy kis hely, amit persze szépen tele is pakoltunk, de tényleg frankón a plafonig, egész úton fognom kellett a dolgokat, nehogy egy kisebb balkanyarnál a nyakamba boruljon minden (mint az igazi vásáros cigányok, úgy nézhettünk ki kb :D). Ja és persze volt még az ölünkben is cucc, meg a lábunknál, meg tényleg – mindenhol. Pedig őszintén szólva annyira nagyon sok cuccom még most sincs… Persze az olyanok sok helyet foglalnak, mint társasjáték, monitor, gépház, kosárlabda, gördeszka… meg még ki tudja mi volt ott. Na mindegy, kb húsz perc alatt bent volt minden a kocsiban, irány az M0-ás, és tepertünk, mint a szél. Apropó szél: az is befújt néha, mert indulásnál olyan dögmeleg volt, hogy kicsit letekertem a hátsó ablakot, amit azután se fel se le nem lehetett mozdítani, de végülis kézzel megfogtam magát az ablakot, és “felhúztam”. Ha jött egy kis bukkanó, akkor persze ugyanúgy “leesett”, de csak három-négyszer kellett az út során ezt eljátszani vele. Fél óra alatt ott is voltunk, még úgy is, hogy egy kicsit a végén kanyarogtunk, szóval kocsival azt lehet mondani, hogy közel van. Aztán bepakoltunk, Sz is megjött, és most már szépen megvan nagyjából minden.

Most még ismerkedünk a lakással, próbálgatjuk, hogy mit hova lenne a legjobb tenni, tervezgetjük, hogy milyen bútorok hova kerüljenek még (egy kis csalódás, hogy székek most egyáltalán nincsenek, erre nem emlékeztem, de sebaj), teszteljük, hogy hogy nyílnak az ablakok, hogy záródik az ajtó, hogy folyik a víz a csapból… :) Meghát olyan új szituációkkal is megismerkedünk, mint, hogy ki melyik oldalán aludjon az ágynak, meg hasonlók… De jó, még mindig tetszik, hihhhhhetetlenül tágas számomra, és még mindig azt veszem észre magamon, hogy olykor önkéntelenül is összegörnyedek bizonyos mozdulatoknál… Azt hiszem nekem ez a tetőtéri lakás nem tett jót, egy időre elment tőlük a kedvem…!

Még a bicikli nem tudom, hogy fog átjönni, az sem lesz egy egyszerű mutatvány, de már elterveztem, hogy Pécelről bejövök vonattal a Keletibe, aztán a körúton lemegyek a rakpartra, onnan meg már sittysutty ott leszek, este meg talán már akkora forgalom sem lesz (ja mert mindezt természetesen munka után, mikor máskor!). De persze az sem lenne rossz, ha akkor nem esne az eső mondjuk.

Na röviden ennyi, most még dolgozok, aztán majd majd.

Addig is itt egy nap képe, hogy ne csak szöveg legyen, én meg mentem!

A szöveg az (de egyébként bele lehet nagyítani), hogy IF YOU CAN READ THIS IT’S TOO LATE