ARCHÍV – mapmaster

A térképezésben az a jó, hogy látványos az eredmény. Ha írsz egy elemzést, az is valami, de azt nagyon kevesen fogják elolvasni, és amúgy sem érdekel senkit általában :) Ha kiszámolsz valamit, akármennyi munka is van benne, azok csak számok, esetleg ha grafikon is készül belőle, az már valami. De egy térkép igazán odavonzza a szemet, abban lehet gyönyörködni, lehet keresgélni rajta dolgokat, lehet egyszerűen csak nézegetni. A térképeket minden gyerek szereti, és a felnőttek is, sok embernek van térkép a falán, függetlenül attól, mennyire szerette a földrajzot a suliban. És most én is örülök, hogy térképeket gyárthatok, és most már kezdenek egész jól ki is nézni (mutatóba sajnos most nem tehetek ki, mert szerintem ezek nem publikusak (lehet persze, hogy soha nem is lesznek), de majd csinálok valami hasonlót a magam szórakoztatására is, ha lesz időm, meg akkor már valami érdekes dolgot próbálok megjeleníteni… – majd egyszer). Ennek mindenki örül, a főnököm is, a munkatársaim is. Mert a térképeket mindenki szereti :)

ARCHÍV – movies

Érdekes filmélményekkel gazdagodtam a közelmúltban, és most jobb híján ezekről fogok írni (írhatnék arról is, hogy munkatársaim (és egyben szobatársaim) ma kitalálták, hogy lehetne az iroda életéről egy posztmodern színdarabot írni, aminek egyes jelenetei most össze is álltak, de aztán végülis rájöttek, hogy igazából senki nem értené a poénokat, úgyhogy felesleges vesződni vele – szóval írhatnék erről is, de ez komolytalan. Vagy arról, hogy a női munkatársak mennyire sértődősek, és ármánykodók tudnak lenni (szintén mai megállapítás), dehát nekem erről nincsenek még személyes tapasztalataim (szerencsére), és amúgy is ez általánosítás, ráadásul én konfliktuskerülő ember vagyok, így ilyesmibe nem is nagyon szeretek keveredni – persze ha majd valami jó szaftos pletyka lesz, akkor természetesen leírom :D).

Szóval: tegnapelőtt megnéztem Sz-el a Married to the Mob (magyarul: Keresztanya) című 1988-as filmet, amit így elsőre nem is nagyon tudok hova besorolni, de talán a maffiavígjátékok közé lehet (már amennyiben van ilyen műfaj) leginkább. Egy időben nagy kedvenceim voltak a gengszterfilmek, amikor még a Sopranos–t néztem, és tényleg faltam őket, egész szép kis gyűjteményem van belőlük, és azt hiszem ezt is ezek közé rakom. Annyira oldschool, és béna, hogy már jó volt, de tényleg, tetszett, ilyen jó kis esti szórakozásnak elmegy – gondoltam. De kiderült, hogy ezt a filmet még Oscar-ra is jelölték…! (legjobb férfi mellékszereplő). Hátszóval itt tartott ’88-ban a filmgyártás, nem tudom, akkor melyik film vitte a díjakat, de ha ilyet is beválasztottak jelölésre, akkor nem sok jót tudok elképzelni. Hasonló amúgy a talán ismertebb Keresztapus (Mickey Blue Eyes) című filmhez, amiben az a jó, hogy sok szereplője van a Maffiózókból, ezért volt különösen vicces számomra. Szóval maffiavígjátékokról ennyit.

A másik egy magyar darab volt, az Intim fejlövés. Hát erről… nem is tudom, hogy érdemes-e írni. A magyar filmeket amúgy sem szeretem annyira (bár kétségtelenül van nem egy-kettő jó is), de ez még azok közül is kiemelkedik. Pocsék sztori, hihhhetetlenül erőltetett színészi játék és forgatókönyv, és túljátszott érzelmek, vontatott, unalmas, lapos egyveleg… Persze csalogató címmel, és filmplakáttal, egypár káromkodással, meg durvának szánt jelenettel.. Úristen, itt tartunk, és ennél már csak lejjebb lesz szerintem. SENKINEK nem ajánlom, hogy megnézem ezt a filmet, rosszabb, mint a szintén nemrégi és hasonló kategóriában mozgó Majdnem szűz volt, pedig az is egy ócska szar… Erre lehetne az idevágó idézetet berakni (sajnos nem emlékeszem pontosan rá):

– Szerinted nincs túlforgatva ez a film egy kicsit?

– Szerintem már az ötödik méternél túl lett forgatva…! (Természetesen Kapa-Pepe idézet valamelyik Jancsó-filmből…)

Persze az embernek néha rossz dolgokat is meg kell tapasztalnia, hogy aztán értékelni tudja a jókat :)