Ma volt alkalmam egy kicsit elgondolkodni a függőségről, mint olyanról (nem, nem azért, mert tegnap annyira bekábultam, hogy a detoxban ébredtem fel, vagy mert rájöttem, hogy a havi keresetem több mint fele intravénás drogokra megy el :D). Jó, egészen konkrétan azért, mert az igazgatóságunk vezetője (ergo az emeletünk vezetője, a „főnököm főnöke”, egy olyan ember, akit én nagyon nagyra tartok egyébként) körbeküldött egy kedves e-mailt ezzel kapcsolatban, megfűszerezve a saját élményeivel, még a Szilveszterről (nem, ő sem arról írt, mennyire szétcsúszott Szilveszterkor, de ezt most tovább nem részletezem). Szóval, hogy milyen sok minden van, amit nem tudunk elengedni magunktól, amihez ragaszkodunk, pedig tulajdonképpen egyáltalán nem fontosak.
Ezzel kapcsolatban hagy jegyezzem meg, hogy azért szerintem vannak olyan dolgok, amikhez igenis érdemes „ragaszkodni”, amihez fontos, hogy kössük magunkat. Most az ilyen magasztos dolgokon túl, hogy Isten, és a vallás, és az, hogy következetesen a helyes dolgokat próbáljuk cselekedni, egészen konkrét dolgokig. Szerintem ha az embernek jó kapcsolatai vannak, akkor azokhoz is igenis ragaszkodni kell, ápolni, azokat – főleg, ha annyira nem is olyan jók mindig… Például – bár ez azért nem konkrétan függőség – azért valamennyire mindenki függ a szüleitől, hiszen tőlük kaptuk az alapvető követendő mintákat (jobb esetben). És pl amikor az ember felnő, akkor egyre nehezebb lesz a szülőkkel való kapcsolat is, egészen pontosan megváltozik a szülő-gyermek viszony, és ez bizony általában nehezen szokott végbemenni – már amennyire én tapasztalom, nem csak magamnál. És ilyenkor igenis energiát kell arra fordítani, hogy ez a kapcsolat a rendes mederben folyjon tovább. De ugyanígy fontosak a baráti kapcsolatok, a JÓ baráti kapcsolatok, nem a haverok, meg az ismerősök, meg az olyan emberek, akikkel csak ideig-óráig vagyunk együtt (pl mint volt csoporttársaim, akik közül egyik sem lett a „barátom”), hanem az igazán olyan emberek, akik ismernek, akikkel tegyük fel együtt nőttünk fel, akik a hibáinkkal együtt elfogadnak és szeretnek. Az ilyen kapcsolatok persze megint csak nem a klasszikus értelemben vett „függőség” kategóriája (legalábbis normális esetben nem, ha pedig mégis, az már nem feltétlenül jó), de mégis egy kölcsönösen erős kapcsolat, és ez is olyan, amit mindig is erősíteni kell, hogy működjön tovább. Aztán ilyen a párkapcsolat is, ahol jó esetben a tagok egymás támaszai is egyben, egymás „kiegészítői”, akik szintén úgy ismerik és szeretik egymást, ahogy VANNAK, mindenfajta gyengeséggel és hibával együtt…
Na kezdek átmenni a nagyonlapos közhelyek szintjére, az a baj, hogy sokszor nem tudom rendesen megfogalmazni, hogy mire gondolok, mert csak úgy cikáznak a fejemben a gondolatok, és nehéz összefogni őket (viszont jó hír, hogy már egyre gyorsabban gépelek, így egyre több hülyeséget tudok leírni rövid idő alatt!)
Szóval például az már nem normális, amikor az ember a Windows újratelepítést egy új életciklusként fogja fel, pedig pont valami ilyesmi fogalmazódott meg bennem ma. Vagy ha az ember hazamegy, és az az első dolga, hogy bekapcsolja a gépet, és megnézze a következő sorozatepizódot, vagy ráfrissítsen arra az oldalra, amit egy másik helyen kb fél órával ezelőtt nézett meg utoljára. Amikor ilyen felesleges dolgok kerülnek előtérbe (és ezt most be lehet helyettesíteni sokmindennel, tévébekapcsolással, tükörben csinosítgatással, képregényolvasással, bélyeggyűjteménnyel, csokievéssel, vásárlással, mindenki tudna mondani x+1 ilyen példát szerintem…) ahelyett, hogy pl elbeszélgessünk a másik emberrel, találkozzunk valakivel, vagy egyáltalán csak a másikra gondoljunk valamilyen formában (pl. na most akkor elmosogatok XY helyett, biztos örülni fog), akkor az nem jó. És tulajdonképpen minden függőség mögött az ember önzősége áll, hogy ÉN magamnak valami jót csináljak, valamilyen módon kényeztessem magam, hogy magamra figyeljek mindenekelőtt, ne pedig másra. Persze, maga a „függőség” már egy kicsit ennél durvább dolog, mert akkor olyasféle vágyat akarunk kielégíteni, amit már nem is tudunk, és az magának az embernek sem jó érzés – főleg, ha kicsit meg tud állni és átlátni a dolgokat -, de alapvetően a függőség mint olyan, ami nap mint nap körülvesz mindannyiunkat, az sem olyan kellemes. Főleg azért, mert olyan észrevehetetlen, és nem mindig van időnk elgondolkodni rajta…
Ebből a nagy katyvaszból most azt hiszem SEMMI értelmes nem született, de sajnálom, most már nem fogom átírni, mert akkor azt hiszem abból nem lenne poszt. Ezt meg ennél jobban most hirtelen nem tudom megfogalmazni.
Más: holnap valószínű BKV-sztrájk, ami számomra azt jelenti, hogy ha jó fejek a többiek, akkor talán nem kell bejönnöm, hanem otthonról „dolgozhatok”, és még szabadnapot sem kell kivennem, de azért nem akarom elkiabálni még, ki tudja mi is lehet ebből, de persze örülnék, ha így lenne. Amúgy amilyenek mostanában ezek a sztrájkok, kb ötkor elkezdik (vagy műszakkezdéskor, vagy mittudomén), és olyan nyolcra már jár minden járat rendesen. Legalábbis s MÁV-nál így szokott lenni már egy ideje. Ha már sztrájkolnak, akkor ne járjon SEMMI egyáltalán! De nem? Akkor mi értelme van?! Annyi, hogy még egy lapáttal tesznek a BKV lejáratására, lehet kit szidni, lehet mit írni az újságba, lehet idegeskedni, ÉS: lehet kocsiba ülni. Ez lesz, pedig ha valami, akkor a tömegközlekedés egy nagyon fontos dolog lenne, ezt jó lenne belátni. De majd szépen ott fogunk tartani, hogy ha van kocsid, akkor menő vagy és járj azzal, mindegy mennyi a benzin, még mindig sokkal kényelmesebb és jobb így; ha meg nincs, akkor nyomorogj a a fűtetlen, koszos, büdös lassú buszon/metrón/villamoson, a sok csövessel, meg nyugdíjassal, meg aljanéppel együtt. De nem? Ahelyett, hogy reklámoznák a tömegközlekedést, hogy kitiltanák a kocsikat, lenne metró, buszsáv, meg P+R parkoló, ahelyett megy a huzavona meg a sikkasztás. Aztán lehet károgni, hogy de nagy a szmog meg a dugó a városban. Igen. Ti csináljátok. Mindegy.
OVER AND OUT.
Pytta blog 