ARCHÍV – hétvége megint

A mostani hétvége arról szólt, hogy a koleszosokkal elmentünk Tahitótfalura. Ilyenfajta kirándulás minden évben szokott lenni, és általában meglepően jól sikerülnek. És az a nagy igazság, hogy én is bármennyire hangoztatom, hogy hogy utálom az itteni embereket, sajnos azt kell mondjam, most itt egy egészen jó társaság gyűlt össze, és végülis nem csináltunk semmi nagyon különlegeset, vagy izgalmasat, de mégis jó volt így együtt. Kicsit szégyen ezt bevallani, de sajnos így van. Persze ettől függetlenül még nagyon szürkék a hétköznapok úgy alapból a koleszban, és nagyon sok a gáz arc (akik közül szerencsére most sok otthon maradt), de lehet valami jót is összehozni, mint ahogy ezt a fenti ábra mutatja. Komolyan mondom, azon gondolkodtam (persze csak fél percig futott át az agyamon, és utána egyből töröltem is), hogy hiányozni fognak ezek az emberek. Ez a baj, túlságosan is együttérző vagyok. Vagy mi.

Persze a szokásos elemek most is megvoltak, mint például az esti kihagyhatatlan kocsmázás – és ismerkedés a helyi arcokkal – aztán utána enyhén másnaposan beülni az istentiszteletre, vagy a kilométereket gyaloglás városnézés néven; de voltak ‘új’ élmények is, mint az elütni való időben üres sörösdobozokra való lövöldözés, vagy az unalomból tábortűzrakás, vagy az egy-délelőtt-alatt-három-liter-tej-megivása műsor, vagy a takarítás helyett dekázgatás úgy, hogy másfél éve nem is láttam focilabdát, csak messziről… Megtanultam, hogy egy lányt le is lehet tapétázni, ha meg akarsz vele ismerkedni, meg, hogy az rendben van, hogy iszogatunk a faluban, de ha elkezdünk csikágózni, akkor bizony baj lesz. Kedvesek voltak a helyiek…

Azt hiszem ez volt az utolsó ilyen kirándulásom ilyen keretek között. Öregszem.

ARCHÍV – szívás

Ma legfőképpen azért mentem be suliba, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásom, hogy nem tanulok. Hogy legyen valami jó kifogásom (mert össze kéne dobnom egy kiselőadást nemsokára). Egyébként másért nem is nagyon volt értelme benn lenni, kivéve az egy gyakorlatom jó volt ugyan, de az előtte levő órából nem sok új információt jegyeztem meg. Na de a gyakorlat után… Még fél óra lett volna a következő órámig, mondom most csakazértis benn maradok, mert eddig még csak kétszer voltam rajta, most megerőltetetem magam. Erre nem elmarad? De ez is csak akkor derült ki, amikor már fél órája ültem a teremben kb négy másik szerencsétlen tudatlan sorstársammal együtt. Ugyanis a tanár írt egy e-mailt háromnegyed tízkor, hogy elmarad az óra. Hát nem voltam elég naprakész… Egyszer akarok becsületes lenni, de úgy látszik semmi értelme.

Arra jöttem rá, hogy a lányok néha nagyon-nagyon gonoszak tudnak lenni – pedig eddig azt hittem magamról, hogy én vagyok rosszmájú. De ez még kicsit nekem is sok néha. Itt a koleszban tapasztalok furcsa dolgokat, olyanokat beszólnak egymásnak a lányok, hogy néha rossz hallgatni, tényleg nagyon gonosz dolgokat! Néha csalódom emberekben – vagy csak túl naiv vagyok még mindig. Igen, azt hiszem ez így van. Dehát mindig tanul valami újat az ember, addig legalább nem unatkozom.

Zárásnak meg egy nagyon régi vicc, de most olvastam valahol nemrég újra, és eszembe jutott, hogy milyen jó is volt, leírom (hátha valakinek még új, és röhög egy jót – vagy nem):

– Mit mond Batman Robinnak, mielőtt beszállnak a batmobilba?

– ???

– Gyere Robin, szálljunk be a batmobilba!

ARCHÍV – thinkin’

Tegnap megkérdezte egy srác, hogy szeretem-e azt, amit tanulok. Azt mondtam neki, hogy igen. És az a durva, hogy nem hazudtam. Mert bár magát az ottani szellemiséget annyira nem szeretem (azt az öntömjénező én-eltés-vagyok-mindenki-más-szar-ember hozzáállást), néhány tanáromat meg csoporttársamat sem szeretem ‘annyira’, de úgy összességében szeretem a sulit.

Nem tudom, írtam-e (valószínűleg nem), de nemrég gondolkodtam el rajta, mennyire két részre oszlottak idéntől a tárgyaim. Ugyanis vannak a szakirányos tárgyak, amikről azt lehet mondani, hogy látok bennük valami perspektívát, valami már kezd körvonalazódni, hog mit fogok csinálni, ha nagy leszek talán; meg vannak azok a tárgyak, amiket még meg kell csinálnom, de abszolút nem érzem úgy, hogy bármikor a jövőben hasznukat fogom venni. És az a furcsa, hogy ezek a tárgyak a ‘klasszikus’ földrajzos tárgyak. Persze félreértés ne essék, ezek is érdekesek, néha talán még érdekesebbek is, mint a többi, de egyszerűen nem lehet hasznosítani őket. Maximum a Legyen ön is milliomos-ban a nemtudomhanyadik kérdésnél, amikor meg kell mondani, hány szomszédja van Kínának, de amúgy nem – én meg oda úgysem megyek… De tényleg, ilyenek, hogy Afrika természetföldrajza, meg Európán kívüli országok regionális földrajza, ezek jók, meg egy földrajzosnak illik is tudni valamit róluk, de ennél nincs többről szó, hogy illik – szerintem. Szóval tényleg élesen különválik a két dolog, és néha egészen furcsák a napjaim, amikor mondjuk Településszociológia után beülök Ázsiára, vagy Környezetvédelem után Területi programozás és monitoring-ra. Egy kicsit identitászavaros lesz az ember ettől. De én szeretem mindkét végletet, csak olyan furcsa, hogy ennyire különböznek… Vagy csak nekem furcsa? Nem tudom.

ARCHÍV – melancholy

Ma voltam olyan hülye, hogy biciklivel mentem suliba. Magamtól. Hát hazafelé egy kicsit elkapott az eső, bármennyire is siettem – természetesen sárhányóm MÉG MINDIG nincs, és szerintem nem is lesz. Azért jó a pormaszk – rájöttem -, mert az emberek nem látják, hogy káromkodásokat motyogsz magadban folyamatosan útközben.

Én mindig is csodálkoztam, ha olyat láttam, hogy emberek esőben bicikliznek a városban, egyszerűen nem értettem, hogy lehet valaki ilyen idióta. Ma én is közéjük tartoztam. Valahogy lesújtó – nem volt egy kellemes érzés. Mondhatnám azt, hogy most már együtt tudok érezni velük, pedig nem, én azt mondom, aki ilyenre vállalkozik, az meg is érdemli. Ez van.

Nem tudom, hogy az idő miatt-e, de mostanában a koleszban is kicsit nyomott a hangulat. Olyan levertnek érzem néha az embereket, de lehet, hogy ez csak azoknál jön elő, akik meglátják az arcomat. Meg is tudom érteni. Szordzs meg azt találta ki, hogy egyenesen elköltözik innen, jövőre keres inkább egy albérletet, mert az neki jobb. Hívott engem is, és őszintén szólva van benne ráció, nem is kevés, de azt hiszem én mégis maradok inkább. Azt a nyomorult egy évet már csak kibírom itt – gondolom én… Igaz, hogy ha ő is elköltözne (mégis), akkor már abszolút egyedül maradnék itt, az meg annyira nem lenne jó, dehát nem tudom, hogy mit csináljak. Majd keresek új barátokat, és jól kiszúrok mindenkivel :) Hát mindegy, ez nagyon a jövő zenéje, inkább megyek és álmodok szépeket.

ARCHÍV – sopron 1st

Azt vettem észre, hogy a fontosabb dolgokat, amik történnek velem mostanában, egyszerűen nem tudom leírni. Persze azért is, mert nem blogtéma, mert miért írjon le az ember olyasmit, amiről nem akarja, hogy AKÁRKI elolvassa. Ne olvassa el akárki, annyira nem vagyok magányos, hogy az okozzon örömet, hogy félóránként lecsekkoljam, mekkora nézettsége van az oldalnak. De nem csak az a baj, hanem, hogy bizonyos dolgokat egyszerűen nem sikerült szavakba önteni. Most nem akarom itt rózsaszín felhőkkel elborítani a bejegyzést, mert nem erről van szó, nem a meghatottságtól nem tudok írni, vagy amiatt, hogy olyan erősen feltörnek az emlékek… Csak egyszerűen nem tudom. Inkább megtartom magamnak :)

Hétvégén Sopronban voltam, barátnőmnél, és megismertem a kis családját – végre. Nem kicsit izgultam előtte egész héten, meg aztán az odaúton végig, hiába nyugtatgatott, nekem aztán lehetett volna akármit mondani. Voltam már persze ‘idegen’ családoknál, de azért az más szituáció volt egy kicsit – osztálytársaméknál, meg szobatársaméknál… Egséz más. Itt valahogy nem tudtam, hogy mi fog kisülni a dologból, és több is volt a ‘veszteni valóm’. Persze felesleges volt az izgalom, most már tudom, és meg is nyugodtan teljesen, dehát ki tudta ezt előre…

Igenjó volt a hétvége. Jobb mint az előző :D Sopron szép város, Sz családja meg igen barátságos és befogadó. Én nem is gondoltam, hogy ilyen létezik. De komolyan.

Hát tényleg nem tudok írni róla. Szép volt, jó volt, és sajnos vége van. De azért leírtam, hogy vissza tudjak emlékezni, hogy ilyen is volt az életemben.

ARCHÍV – good morning

Reggel nem tudtam eldönteni, hogy sírjak, vagy nevessek. Nem tudtam eldönteni, hogy mire vagyok igazán mérges. 1: A BKV-ra, hogy miért sztrájkol akkor, amikor esik az eső, 2: az esőre, hogy miért esik akkor, amikor a BKV sztrájkol, 3: a biciklimre, hogy miért nincs rajta sárhányó, amikor pedig kéne, 4: a tanárra, hogy miért nem tart órát, amikor pedig én beszenvedtem magam erre a rohadt (messze lévő) egyetemre, 5: vagy magamra, hogy miért vagyok akkora lúzer, hogy akkor is bemegyek, amikor épeszű ember nem. Azt hiszem ez utóbbi miatt vagyok leginkább ideges.

Az úgy volt, hogy reggel felébredvén láttam, hogy el van borulva az idő. Reggeli közben már azt is realizáltam, hogy esik az eső. Ezt követte az az észrevételem, hogy nincs sárhányó a bringámon. Na ezt a problémát úgy próbáltam megoldani, hogy kartonlapokat applikáltam a vázra. Szerintem ennél hülyébben ember még nem nézett ki biciklin, mint én ma. Mondanom sem kell, hogy semmit nem ért az egész rendszer, a sulihoz érve úgy néztem ki, mint aki behugyozott kétszer, és az egész hátra folyt. Komolyan mondom, ha kicsit megerőltetem magam, facsarni lehetett volna a gatyámból a vizet. DE okos voltam, és hoztam cserenadrágot. Legalább a nap további részében nem nézett mindenki csökkent értelmi képességűnek – talán. Namost úgy esett, hogy az óra, amire bementem (és elvileg katalógusos) természetesen elmaradt, úgyhogy volt öt (azaz öt) órám, amit arra használhattam, amire csak akartam, kivéve, hogy elmenjek akárhova is az egyetem területéről. Tanultam. Tényleg. Aztán bementem a délutáni órára, utána még elkapott egy kis jeges zápor, küzdöttem a folyamatos ellenszéllel, és hazavergődtem élve. A koleszban a lépcsőn nem bírtam rendesen lemenni, mert rogyadoztak a lábaim! Hát igen, még nem vagyok rendesen bejáratva. Még azt sem tudom, hogy holnap hogy fogok felkelni… De legalább felszabadult az estém (az egyetemen való tanulás miatt), az jó, és örültem neki – és nem csak én.

Volt valami perverz szépség a mai napban.

ARCHÍV – weekend

Hosszú idő óta ez volt az egyik legjobb hétvégém. Mármint legjobb “egész” hétvégém – hogy ne sértsek meg senkit.

Itt volt nálunk Nagybörzsönyben szordzs szobatársam, a barátnője, meg Ati barátom. Első körben. Ez így egy elég ütős csapat, hogyha rendesen belelendülünk, és most rendesen belelendültünk. Most nem konkrétan az ivásra gondolok, mert igazából józanul is annyira infantilis idióták tudunk lenni, hogy azt ép ésszel nem is lehet igazán felfogni. És ezt napokon keresztül tudjuk folytatni megállás nélkül. Persze az alkohol még jobban rásegít, de talán csak abban, hogy a már tényleg nem vicces dolgokon is tudjunk nevetni. De annyira jó néha, hogy az ember egy bizonyos poént akár hatvanötszörre is viccesnek találjon még – és erre szerintem nem mindenki képes. Jó nekünk. A többieknek meg cumirudi.

Volt egy frankó kis kirándulásunk, nem gondoltam volna, hogy összejön, mert egyrészt már sok időnk sem volt, másrészt a felhők is gyülekeztek, harmadrészt meg az egyik ‘tag’ a túra első kilométere után leült egy patakban. Azok a francos csúszós kövek. De egy kis gatyacserével végülis megoldottuk a helyzetet, és nagyon örültem, hogy teljesíthettük a távot. legalább nem egész hétvégén pikk dámáztunk, csak pár órát.

Este – nem kis kavarás után – Sz barátnőm is csatlakozott hozzánk, vicces volt, mert buszcsatlakozása nem volt, és le kellett mennem érte kocsival – három részeg társaságában. Hát én amúgy sem vagyok egy rutinos éjszakai vezető (még nappali sem), de ez így egy kicsit még ‘izgalmasabb’ volt. Hazaértünk épségben végülis. És senki nem hányta tele a kocsit. És nem ütöttem el egy őzt meg sündisznót sem. Még a garázsba is sikerült csont nélkül beparkolni elsőre. Büszke voltam magamra.

Ma meg folytattuk azt, amit tegnap elkezdtünk; gyermeteg poénok, vissza-visszatérő filmidézetek, beteges sztorik… Én nem tudom, kis családom mit szólt mindehhez, de meglepő módon úgy viselkedtek, mint akik teljesen jól érzik magukat ezekkel az emberekkel. Szinte már lelkiismeretfurdalást érzek, hogy miért nem vagyok ilyen minden hétvégén, mint most velük – mert azért én alapból nem ilyen vagyok. Sok bennem a hülyeség, de valakinek ki kell hozni – és ők úgy látszik ki tudják. Csak azt sajnálom, hogy az ilyen alkalmak viszonylag ritkák mostanában. Ezt a keveset meg kell becsülni. Meg is próbálom.