ARCHÍV – huhh

Hát az a nagy igazság, hogy veszélybe került a blog, mint olyan. Márminthogy az, hogy mit írjak bele. Erkölcsi/etikai akadályokba ütköztem ugyanis. De igazság szerint nagyjából kitaláltam már egyfajta megoldást, hogy kiéljem végtelen exhibicionizmusomat, és mégse legyek túlontúl személyeskedő és a kis életem se legyen egy teljesen nyitott könyv. Mert az azért mégsem helyes szerintem, hogy az ember csak úgy kitálalja a magánügyeit (főleg, ha nem is csak a sajátjai) és sajnos az internet egy olyan dolog, hogy ezt most így AKÁRKI elolvashatja, és ebből nem mindig a legjobb dolgok sülnek ki – ahogy azt a mellékelt ábrák is világossá tették számomra a közelmúltban. Ez persze nem mindig rossz, félre ne értse senki (Csokibácsi kommentjének kifejezetten örültem!), de előfordulhat, hogy valakinek kellemetlensége támad belőle (mint ahogy például szordzs barátommal is türtént anno). De amúgy olyan nagy félelmeim nincsenek, az oldal látogatottsága ugyanis egészen minimális – szoktam néha csekkolni! – annak is a 95%-át csak a Google vezeti ide tévedésből…és ezt igazából maximálisan meg is tudom érteni.

Na, lényeg a lényeg – és ezt a postot lehet, hogy idővel ki fogom törölni felsőbb utasításra, pedig ilyet nem csináltam még -, talán nem én vagyok a legnagyobb lúzer a világon, ez derült ki pár napja. Összejöttem egy lánnyal, akit a továbbiakban – ha megengedi – úgy fogok hívni, hogy Sz. Ez annyira durva szerintem egyébként! Na szóval most azért nem írtam, és nem is fogok szerintem olyan gyakran, mert az időm nagy részét Ő teszi ki. Igazából abszolút mértékben megszűnt a motivációm arra, hogy ide bármit is leírjak, de ha esetleg úgy alakul, hogy mégis történne valami érdekes és megosztható, akkor azt megosztom. Róla meg így azt hiszem, hogy inkább nem írok, mert az személyiségi jogokat sért, de a tartalom, amit most közölni akartam, az az, hogy VAN, és hogy ennek én most örülök.

A másik dolog, aminek örültem – és ez most egy elég durva témaváltás -, hogy az egyik srác a koleszban (örök hálám G) felhozta a Transformers képregényeit, a 2. és 3. szám kivételével megvan neki az ÖSSZES, annyira durván jó, hogy most ha itt vagyok a koleszban, akkor nagyrészt ezeket olvasom, ki van találva ez a sztori rendesen, meg vicces szövegek vannak benne, nagyon bejön. És erről még képeket is tudok bevágni, és akkor mindenki jól jár.

A jövő hét meg őszi szünet.

ARCHÍV – blog

Azért néha még mindig meglepődök, hogy milyen emberek vetődnek el erre az oldalra – akiknek nem kéne… Tegnap például bejön egy koleszos srác, azt mondja: “Laci, attól még lehet valaki jó keresztény, hogy nem adja neked kölcsön a biciklijét.” Megjegyzés ehhez a nemsokkalezelőtti bejegyzéshez (ugyanis erős félreértésekre adhat okot): én nem azt nehezményezem, hogy nem adták kölcsön a bringát (sőt, ezt még valahol meg is értem, mert mégiscsak érték), hanem azt a lekezelést, ahogy ezt elintézték. Persze, hogy attól még lehet jó keresztyén, de attól még ugyanúgy lehet k*rvára unszimpatikus számomra. És ez sajnos így van, én sem örülök neki, de nem is fogok ellene tenni. Amúgy nincs bajom senkivel úgy komolyan, bármennyire is úgy tűnik, mert én egy végtelenül békés természetű ember vagyok, csak az ilyen dolgok taszítanak, és kész. Akinek meg nem inge, az ne vegye magára – mondjuk talán ezt a kérdést jó volt/lenne tisztázni.

Szóval néha idetévednek emberek. Ma azt kérdezte tőlem az egyik srác vacsora közben: “…ugye rólam nem írtál semmit?” Üzenet: Nem Hornos Tomi, te nem vagy megemlítve sehol a blogomban. Ilyen félelmeik vannak egyes embereknek… Egyébként nagyon sok mindenkit nem említek itt, szinte már szándékosan, akik pedig fontos szerepet töltenek be az életemben – sőt az egyik legnagyobb dilemmám ezekben a napokban, hogy egyáltalán mi az, amit még leírhatok, anélkül, hogy ne lennének következményei (például egyesek hülyének néznek, vagy megharagszanak rám, vagy egyszerűen csak olyan dolgokat tudnak meg rólam, amit nem kéne). Az lenne a legegyszerűbb, ha ezentúl csak képekben kommunikálnék, mondjuk meztelen nőket tennék ki az oldalra – megnőne a látogatottság, és az emberek nagy többsége elégedetten távozna – lányok meg ne olvassanak blogot :)

ARCHÍV – a Sapka

Tegnap egészen le voltam törve – egy ideig -, ugyanis az egyik teremben a suliban elhagytam a sapkámat. Azt kell tudni erről a baseballsatyóról, hogy kb két és fél éves, és egyébként tök drága pénzért vettem, de miután egyik nyáron annyira beleizzadtam, hogy a só kivált a homlokrészen, utána meg kimostuk, és elment a színe – szóval ezek után már úgy néz ki, mint valami utolsó kínai bóvli szar egy csöves fején. De igazából én szerettem. Namost az elte nem arról híres, hogy az eltűnt dolgok csak úgy megkerülnek, de ez a sapka annyira nem keltette fel senkinek sem az érdeklődését, hogy ma délután visszamentem a terembe, benyúltam a padba – és csodák csodájára ott volt a sapka! Azóta sokkal büszkébben hordom, és még az eszmei értéke is nőtt.

De egyébként messze nem ez volt a legérdekesebb dolog, ami mostanában történt velem, csak ez publikus. Hétfő este például focizni voltam, csoporttársaimmal alkottunk egy csapatot (illetve ők alkották, és hívtak engem is), amivel részt veszünk az ELTE focibajnokságon, teljesen hivatalosan, ilyet még életemben nem csináltam. Múlt héten volt az első meccs, azon nem voltam ott, akkor 4-3-mat játszottak a srácok, mi nyertünk. most ott voltam, és 4-0-ra kikaptunk. Nem tudom van-e összefüggés, de biztos nincs… Hát azt hiszem ezzel most be is fejezem.

ARCHÍV – movies

Pár kép, hogy ne legyen olyan unalmas…

Megnéztem őket egyben. Hát szerintem elég bátor dolog direktbe szar filmeket csinálni, és mondjuk kicsit nagyképűség is, attól még, hogy Quentin Tarantino-nak hívnak valakit, de mondjuk azért tetszettek. Mind a kettő. A Death Proof az mondjuk sokkal lassabb volt,  és emiatt unalmasabb, de végülis meg lehetett nézni, a vége meg kifejezetten jó volt, a Planet Terrorban meg folyt végig a vér, úgyhogy ott volt nagyon :)

Ezt meg most néztem meg, ma. Hát olyan béviszésbátthedes, nekem bejött.

ARCHÍV – Csákvár

Hétvégén voltam bárkázni Csákváron, tábortalálkozó volt most. Úgy volt, hogy még hétfőn is el leszek ezzel foglalva, de végülis sikerült hazaérni vasárnap este, aminek azért örültem.

Talán azt gondolhatná valaki, hogy egy idő után unalmas lehet egy ilyen tábor, mert végülis már nem hat az újdonság erejével, és az ember ugyanazt csinálja mindig. Ez nem így van. Már csak az is újdonság, hogy mindig jön egy-két új ember, de amúgy is, annyiféle szituációba lehet kerülni, hogy unatkozni van a legkevesebb időd – és végülis ezért szeretem csinálni ezt az egészet. Meg azért is, mert elég ritkán érzem úgy, hogy valami hasznosat teszek, márpedig ha valahol, akkor itt igazán hasznos lehetek, és ez komolyan jó érzés. Ez most lehet, hogy önző dolognak tűnik, de valahol a saját lelkemet nyugtatom meg itt azzal, hogy másoknak segítek. Ez a jobb adni, mint kapni kategória, de igazából azzal kapok én is valamit, hogy adok. És ettől még a közérzetem is jobb lesz, táborok után sokkal aktívabb vagyok a “normális” emberekkel való kapcsolataimban is. De nem csak ezért jó ezekkel az emberekkel, ezzel a társasággal lenni, hanem mert egyszerűen poénos. Ez talán egy kívülálló számára abszurd dolognak tűnik, de tényleg vannak vicces dolgok, meg helyzetek, meg párbeszédek, egyszerűen amiatt, hogy olyan sokfélék vagyunk. A változatosság gyönyörködtet. Szóval jól sikerült ez a mostani hétvége.

Egyébként arra jöttem rá, hogy egyszerűen nem tudom kifejezni a gondolataimat rendesen, néha azt hiszem, hogy teljesen más dolgokat mondok, mint amit gondolok, és ez lehet, hogy az írással is így van. Például megkérdezte valaki, hogy milyen dolgokat tanulok a suliban, és erre nekiálltam gondolkodni, hogy végülis milyen óráim is vannak, mert nem olyan egyszerű csak úgy összeszedni őket. Namost ebből valaki arra következtethet, hogy igazából le se szarom a sulit, pedig érdekelnek azok a dolgok, amiket tanulok – idén is! Csak úgy sulin kívül nehéz a sulira gondolni, vagy nem tudom. Na mindegy, ez hülye példa volt, de lehet, hogy a régi bejegyzéseket újraolvasva ugyanilyen visszásságokat találnék. Az vigasztal egyedül, hogy nem csak én vagyok ilyen, sokan mondanak valamit, és egész máshogy cselekednek utána – az ilyen embereket hívják képmutatónak, nem? Hm, hagyjuk inkább most ezt a témát…

ARCHÍV – 2007.10.08

Most leírom egy furcsa élettapasztalatomat, nem mintha ez konkrétan foglalkoztatna jelenleg, vagy valami jelentősége is lenne a mindennapjaimban – csak nem jut jobb az eszembe, és most olyan elmélkedős-filozofikus hangulatban vagyok amúgy is.

Szóval azt talán sokan tudják, hogy én most egy ilyen egyházi evangélikus kollégiumban tengetem mindennapjaimat (immár negyedik éve!), ami nem jelent túl extra dolgokat, csak azt, hogy kicsit kisebb létszámban vagyunk, mint egy átlagos egyetemista koleszban, meg van hetente egy áhítat – ami nem kötelező. Itt is beszélnek csúnyán az emberek, néznek pornófilmeket, letöltenek mindenfélét az internetről, meg hallgatnak darkos-sátánista-ultrabrutál zenéket.

Viszont van egy olyan ‘közösség’ is, akik azért az átlagnál úgymond jobban kiállnak a hitük mellett, hogy úgy mondjam hívő emberek, hát nagyjából el tudja képzelni mindenki, hogy milyenek ezek a tagok. Egyébként mielőtt még bárki meggyanúsítana, én is hívőnek tartom magam, meg teljesen rendben van ez az egész szerintem. Csak az az érdekes tapasztalatom van, már évek óta, hogy ezekkel az úgynevezett istenhívő emberekkel sokkal több konfliktusom van, mint a többiekkel (akik persze ugyanúgy lehetnek vallásosak, csak nem tudom róluk…). Egyszerű hétköznapi dolgokban, tehát most nem hitvitákról beszélek, hanem teljesen átlagos dolgokról, egyszerűen ki nem állhatom őket néha. De tényleg, és ez az, ami engem zavar. Az ilyen embereknek inkább meg kéne szerettetniük magukat nem? Ez a hittérítésnek a lényege, én viszont szinte egytől egyig gyűlölöm őket, ha lehet, inkább kerülöm is a kontaktot velük.

Mondok egy példát: volt ez a bicikliverseny, amire nem a saját biciklimmel mentem, mert az nem terepre való. Mondom, akkor kölcsönkérek valakitől. Odamegyek az egyik ilyen sráchoz, megkérdezem, odaadja-e, azt mondja nem, de csak így, nem indokolja meg, hogy miért, vagy, hogy kéne neki is, azt mondja “… hát bocs, de nem szívesen adom oda.” Mintha legalább leprás lennék, vagy ilyesmi, vagy épp downhillezni kértem volna el a János-hegyre. Az ilyen embereknek álljon egyszer keresztbe a kormány a tüdején… Persze nem gondolom komolyan, de kicsit olyan megalázva éreztem magam, mintha legalább húszezer forintot kértem volna kölcsön örökbe a sráctól. De van nem egy ilyen sztori, amitől olyan ellenszenvesek nekem ezek a figurák, és ezt most így leírtam. Bizonyára bennem van a hiba, most szépen végigolvasom, hogy mit írtam, és elgondolkodok az életemen – vagy kitörlöm az egész szöveget, de ha ezt valaki elolvassa, akkor mégsem így döntöttem…

ARCHÍV – 2007.10.03

Kicsit unatkoztam hétfőn, és elkezdtem origamizni, találtam egy jó kis oldalt, ahol még számomra is érthetően vannak illusztrálva a dolgok – most ezzel múlatom az időt. Marha jó dolgokat lehet kihozni egy (vagy több) darab papírból, egészen meglepő…

Ez egy daru.

Pók :)

Gazella :))

Ma este meg filmklub volt a koleszban, én vagyok az egyik szervező (szinte hihetetlen), megnéztük a Groundhog Day-t Bill Murray-vel, nemrég láttam pont ezt a filmet, de iszonyat jó volt újra megnézni, főleg, hogy sokan voltunk, baromira tetszett, meg jó volt látni, hogy a többieknek is bejön – legalábbis én úgy láttam…