ARCHÍV – Saturday Night Fever

Tegnap feljöttem Pestre, ugyanis hatalmas szülinap-ünneplés volt, amiben nekem is ki kellett vennem a részem. Van egy mozgássérült srác a táborból, aki most lett 16 éves, és ez már egy nagy hagyomány, hogy ilyenkor sokan összegyűlnek megünnepelni ezt a jeles napot. Eddig én kimaradtam ebből, de úgy gondoltam, idén ráérek – és ráértem. Egyébként jó volt, mert az eltén nem volt tanítás pénteken, úgyhogy már csütörtökön haza tudtam menni, és csak szombat reggel jöttem újra vissza. Szóval otthon is voltam, az a lényeg.

Először Gyuri barátomhoz indultam reggel, és onnan együtt mentünk ki a Millenárishoz, ugyanis az volt a program, hogy elsőnek elmegyünk valami kiállításra, utána meg egy étterembe este. A többiek már akkor benn voltak a Titanic-on, páran meg a Csodák Palotájában. Nekünk már nem volt olyan sok időnk, meg amúgy is van egy olyan dolog a Csodák Palotájában, hogy egy mozgássérült és egy kísérője ingyen (de tökingyen) bemehet, a Titanic meg pénzes, és amúgy sem annyira érdekelt, úgyhogy inkább ide mentünk be. Hát én még nem voltam ebben az új csodákpalotájában, meg amúgy is ingyen volt, szóval tetszett. Nem tudom amúgy mennyi pénzt kérnek el érte, de egyszer érdemes megnézni – na jó, mondjuk szerintem úgyis olyan embertelenek a jegyárak, meg különben is a kisebb korosztálynak való dolgok vannak ott, hogy ANNYIRA nem érdemes megnézni – de mondom, nekem tetszett.

Na ezek után átvergődtünk a város másik végén fekvő étterembe, és itt volt az ajándékozás, meg mindenféle jó, egész zárásig ott maradtunk többen-kevesen. Az ilyen alkalmakon azért egészen meghitt tud lenni néha a hangulat, meg egyáltalán, a szülinapokon általában boldogok az emberek (főleg bizonyos x-en alul), és ezt a boldogságot jó látni. Az már mellékes, hogy hajnali fél háromra értem haza, és nem azért, mert olyan sokáig dorbézoltunk, hanem mert haza kellett szállítani szépen mindenkit, de ez a rész bele van számolva – ezért vagyunk. Hát mit mondjak, tartalmas egy nap volt – annyira, hogy ma már nincs is kedvem sokmindent csinálni, inkább élvezem, hogy van még egy napom a semmittevésre, olyan mintha négynapos lett volna a hétvége most.

ARCHÍV – Vidám koleszélet

Most úgy annyira nincs kedvem írni, inkább beteszek pár képet a múltkori gólyajátékokról. Komolyan mondom, rosszabb, mint egy farsang…

Frédi és Béni – amúgy nem, de tökmindegy…

Ez elég ijesztő lehetett szerintem…

No comment – és akkor magamról még nem is raktam be képet – és nem is fogok :)

ARCHÍV – Hosszú hétvége

Jobb lenne valami képes beszámolót tartanom, de mivel nincsenek képeim, ezért ez most sajnos kimarad…

Gólyajátékok és avató 2007:

Csütörtök este szordzzsal gyorsan kitaláltuk, hogy akkor végülis hogy s mint legyen a dolog. Arról szól ez az egész játék, hogy vannak állomások a koleszban, amin végig kell mennie a gólyáknak és valami vicces feladatot megoldaniuk. Idén ez az egész meseköntösbe volt bújtatva, volt Flinstones-állomás, meg Vuk-állomás, meg Macska-fogó-állomás, meg ilyenek. Mi meg ugye a G. I. Joe állomás voltunk, és végülis arról szólt a dolog, hogy én kiképeztem a delikvenseket, aztán utána megküzdöttek a gonosszal – aki szordzs volt. Szerintem jól sikerült, a visszajelzések is pozitívak voltak, ahhoz képest, hogy nem igazán erőltettük meg magunkat, hogy bárki is úgy érezze, hogy ez vicces. Annyira nem is volt az, de valahogy mégis bejön nekik – mondjuk nem is nagyon bíztuk a véletlenre, mert tavaly is valami hasonlót csináltunk egyébként, csak akkor ugye nem ketten…

Pénteken volt a gólyaavató, meg “bál”, mindenki szépen kiöltözött, makkos cipő-öltöny, nekem meg annyira nem volt kedvem ehhez, úgyhogy lementem a rövidgatya-póló kombóban, de legalább okoztam egy kis vidámságot nekik. Néha úgy érzem én vagyok az udvar bolond a koleszban, nem tudom,  miért… Utána a disco-részre persze már mindenki átöltözött, aztán ment a buli nemtommmeddig, én kettőig bírtam, mert ugye másnap meg dolgom volt. És túléltem.

Bicikliverseny (“X. Budai Cső Tour”):

Reggel 8-kor indultam el a Szentendrei-szigetre, és teljesen rendben oda is értem, amin nagyon meglepődtem. A nyakamat nem bírom rendesen mozgatni a tegnapi bulizás miatt, de egyébként nem vagyok teljesen emberi roncs, vagy másnapos, vagy ilyesmi. Szokás szerint kis evéssel-ivással kezdődött az alkalom, míg bevártuk, hogy mindenki megjöjjön, aztán kezdődött a verseny. Most 20 km-t kellett tekerni, legalábbis ha nem tévedek el, akkor elvileg annyi lett volna a táv, így egy kicsit több volt, de nem vészesen sok. Azért nem volt egyszerű, főleg a homokos részeken, amiből azért a szigeten elég sok van. Végülis hatodik lettem, ami a tavalyi másodikhoz képest hát elég szar, de amennyit bolyongtam, ahhoz képest elég jó. Összesen 24-en indultak (férfikategóriában 15-en).

Az egyik srác, akit ismertem a csapatból, nem versenyzett, hanem egész idő alatt ivott, mert nem volt jobb dolga, és mire vége lett a versenynek, úgy be volt állva, hogy ilyennek még nem is láttam. A nap további része arról szólt, hogy vele foglalkoztunk, vagy inkább ő szórakoztatott minket. Este még egy kocsmába is elmentem vele Pesten, mondjuk addigra már viszonylag ki volt józanodva, és beszélgettünk egy k*rvajót, hitről, meg szeretetről, meg a világbékéről – ja nem, arról nem. Hát összességében azt hiszem nagyon jól sikerült ez a nap, de tényleg. Mindig tudnak újat mondani az embernek – nekem legalábbis elég gyakran.

Ma meg ugye nincs semmi dolgom, szerencse is, mert alig bírok megmozdulni, háromszor annyira fáj a nyakam, mint tegnap, plusz a lábamat is alig bírom mozgatni, fáj a hátam, a vállaim, meg úgy mindenem. Azt hiszem fetrengeni fogok egész nap – ha bírok…

ARCHÍV – szürke hétköznapok

Azt mondja az egyik csoporttársam, hogy nem veszem komolyan a sulit, azért, mert van egy olyan tárgy, amit idén másodszorra vettem fel, mégsem járok be az előadásokra. Azokra az előadásokra, amiken tavaly végig ott voltam, szinte mindegyiken. Minek járjak be akkor rájuk újra? Meg, hogy nem jegyzetelek egy olyan órán, ahol olyan dolgokat mondanak el – egy az egyben -, amiket még az ELSŐ félévben tanultunk. Különben is, azok a dolgok még könyv formában is ki vannak adva. Mindegy, a sulitémát befejezem.

Mostanában két fő dolog foglalkoztat (na jó, meg még egy, de arról most nem írok), az egyik a hétvégi bicikliverseny, olyan, mint amin tavaly is voltam, újra a Szentendrei-szigeten, csak idén kétszer olyan hosszú távon – emiatt újra biciklivel járok suliba egész héten -, a másik meg a holnapi gólyajáték itt a koleszban, amire azt találtuk ki szordzs barátommal, hogy G. I. Joe training camp leszünk, nagyjából ugyanazt fogjuk csinálni, mint tavaly, üvöltözni az elsősökkel, meg valami jó kis kiképzőfeladatokat még addig ki kell találni, de az se baj, ha improvizálunk – szerintem. Az jól szokott menni. Hát ez teszi ki a napjaimat, meg a Rejtő Jenő: Az elátkozott part, mert abban legalább van valami vicces. meg az, hogy néha olyan dolgokat csinálok, amiket igazából nem is szeretnék. Na jó, abbahagyom a filozofálgatást és megyek aludni.

Ez még egy pólón is jól nézne ki…

Ez üt.

ARCHÍV – 2007.09.17

Minden évben végignézem az órarendem év (/félév) elején, és rájövök, hogy milyen vicces neve van némelyik órámnak. Például van egy olyan órám, hogy Filozófia a beat-, pop-, rockzenében, ez mondjuk elég vicces szerintem. Ez azért van, mert nálunk az egyetemi tanulmányaink során fel kell vennünk 3 olyan tárgyat, ami abszolút nem tartoznak a szakunkhoz, erre hozták létre szerintem a tudományfilozófiai tanszéket, és ott még van egy pár hasonló óra. Egyébként nem rosszak, ma voltam az első ilyenen és egész érdekes volt. Kicsit töriórás, de hallgattunk csomó zenét a nagyelőadóban, és ez azért elég extra itt az egyetemen, szerintem ezeket a hangszórókat most hallottam először megszólalni előadáson. Aztán van egy olyan, hogy Közigazgatási alapismeretek, ez a fő tantárgyak között van. Geográfus szak. Első órán nagyjából a rendszerváltásról beszélt a bácsi, de igazából nem nagyon tudtuk megállapítani, mert kb olyan dolgokat is mondott, hogy melyik politikusnak ki volt a szobatársa a kollégiumban egyetemista korában, meg mittudomén. A nevek felét még életemben nem is hallottam, persze ez az én politikai tahóságomról tanúskodik csak… Aztán volt egy olyan órám is, hogy A regionális tudomány elmélete gyakorlat, csak leadtam, pedig a vicc kedvéért ezt meg lehetett volna tartani. Gyakorlat a regionális tudomány elméletéből – na mindegy.

Sok órám van idén. Csak tudnám minek.

ARCHÍV – 2007.09.11

Rájöttem, hogy nem látok semmilyen perspektívát magam előtt az életben. Illetve ez nagyjából eddig is így volt, de most már kezd zavarni is. Mármint az, hogy telnek az évek, de még mindig nem érzem azt, hogy egyszer majd valami hasznosat tudok kezdeni a tudással, amit itt a suliban kapok. Persze lehetséges, hogy így lesz, csak egy kicsit távolinak tűnik a dolog.

Van egy pár órám, ahol meteorológusokkal vagyok együtt. Tegnap megkérdezte az egyikük, hogy “Tulajdonképpen ti mit fogtok kezdeni ezzel a geográfus diplomával?” Mondanom sem kell, hogy egyikünk sem tudott érdemleges választ adni a kérdésre. Hogyan is tudnánk? Persze egyfajta elképzelése mindenkinek van, hogy mit akar csinálni, de ezek leginkább csak valamiféle álmodozások szerintem. Mert mondjuk egy villamosmérnök-, vagy orvos-, vagy joghallgató kb tudja mi lesz, ha nagy lesz (meg mondjuk egy meteorológus is), de mi nem nagyon. És ez azért vicces. Valami biztos lesz – de nem biztos, hogy ez a hozzáállás a legmegfelelőbb…

ARCHÍV – First day

Első nap a suliban: én nem tudom, ez hogy van, de valahogy a nyár végén az ember már egy kicsit várja a sulit, legalábbis én így vagyok ezzel; kíváncsi vagyok, hogy mi történik az emberekkel, hogy vannak, mit csináltak – aztán ez az érzés úgy másfél perc múlva el is tűnik, amikor valóban elkezdődik egy tanóra, és rájövök, hogy NEM, ez azért nem hiányzott annyira. Bár őszintén szólva tegnap az első óra (és az egyetlen, ami végülis meg lett tartva), egészen érdekes volt, úgyhogy nem ment el teljesen a kedvem az élettől is. Amerika természetföldrajza, az azért nem olyan uncsi, főleg ha olyanvalaki tartja, aki sokat volt ott és tud sztorizgatni, meg mesélni a saját élményeiről (hm, ez a kettő egyébként tökugyanaz…). Hát ez pont egy ilyen óra volt.

Ja, meg idén álnok módon beszivárgunk a BME-re is, legalábbis mi tízen, akik hidrológiát tanulunk, ugyanis ott van egy óránk – meg egy gyakorlatunk. Hidraulika. Persze elsőre nem találtuk meg a termet, illetve nem a mi hibánk volt, hanem elirányítottak, de végülis nem mentünk be az órára, mert már annyit késtünk volna, hogy az már pofátlanság (bár nem tudom, a BME-n is az-e…). Szóval most ilyen kettős ügynök leszek. Úgy éreztem magam ott, mint egy turista egy olyan országban, aminek nem érti a nyelvét, de egyébként ha az ember határozottan megy előre, akkor nem tűnik fel senkinek szerintem, hogy nem oda való… Meg különben is, kit érdekel?!

Csoporttársaim egyébként nem változtak semmit, amit örömmel nyugtáztam. Legalább van egy pár fix pont az életemben. Első este mindjárt szerveztek is valami sörözést, előtte meg moziba mentünk, valami olyan filmre, aminek a címét sem jegyeztem meg – és hát annyira nem is volt jó. Viszont ha az ember nagy társasággal néz filmet, akkor sokkal többet lehet röhögni, meg sokkal jobb az egész, ezért én is élveztem, csakhát még egyszer ha fizetnének se nézném meg ezt az alkotást. Francia film volt. Azokból van egypár jó – de ez nem azok közé tartozik. Na mindegy, viszont legalább dumáltunk egy jót utána a többiekkel, így jobb elkezdeni egy évet.

Hát így telt az első nap.

ARCHÍV – Gólyahétvége

Hát úgy igazából nem is tudom, hol kezdjem…

Minden évben megfogadjuk a szobatársaimmal, hogy jövőre nem megyünk el a gólyatáborba, de eddig még mindig ott voltunk. Igazából az van, hogy egy bizonyos számú közösségi kreditet össze kell szednie az embernek félévenként, és egy ilyen hétvége bizony elég sok pontot jelent, meghát elvileg itt az emberek jól is érzik magukat, csak valahogy mindig olyan erőlködésnek tűnik nekem ez az egész. A másik meg az, hogy az arányok kb úgy néznek ki, hogy van tíz gólya, meg negyven-ötven régi ember. Na és akkor megy a jópofizás a gólyák felé, meg a képmutatás, hogy mi márpedig milyen frankó kis közösség vagyunk, csupa jófej emberrel. Na ez az, ami nekem beteszi az ajtót, persze rendben, hogy meg akarjuk ismerni az újakat, meg örülünk egymásnak, meg minden, de kicsit olyan vontatottnak tűnik tényleg a dolog, olyan izzadtságszagú. Márpedig ami nem megy, azt nem kell erőltetni, nyilván nem MINDENKI jó arc, és vicces és kedves és vidám. Én például nem mindig.

Balatonszárszón voltunk, azt mondanom sem kell, hogy az időjárás nem kicsit kiszúrt velünk, a Balatont csak az ablakból láttuk, de nem itt kezdődik az egész, hanem ott, hogy péntek délután a Keleti közelében kisiklott egy vonat, így kb három órás késéssel értünk a helyszínre, de örülhettünk, hogy egyáltalán még aznap odaértünk…

A másik, ami nagyon felhúzott, azok az ismerkedős vidámkodós játékok voltak. Ilyen persze minden évben van, de nagyjából már az előzőek alapján számítottam valamire. Namost idén teljesen más emberek szervezték ezt és őszintén elmondhatom, hogy ennyire agyalágyult idióta buta infantilis játékokat még életemben nem láttam. Nem is játékok voltak, hanem a legtöbb csak valami ütődött mondóka, amire volt valami koreográfia is, amit mindenkinek kellett csinálni. Komolyan szánalmas volt, és nekem hiába mondja bárki, hogy csinálj jobbat akkor te, és kritizálni könnyű, azért meglehet a véleményem. És nekem ne mondja senki, hogy ez építi a közösséget, meg összehozza a társaságot. Mert nem. Ez csak arra jó, hogy felidézzem az óvodáskoromat, vagy nemtudom. Márpedig rám igazán sokszor mondják, hogy gyerekes vagyok, de ez még nekem is sok volt. Mindegy, nem is ragozom tovább, de azt akárkinek a szemébe is megmondanám, hogy ez BORZASZTÓ volt.

Azért voltak jó dolgok is; ingyen csocsó, meg az éjszakai “túra” is jó volt, meg hogy néha azért összejött egy jó kis társaság kártyázni (csak az a baj, hogy elveszett a pikk négyesem, és azt nagyon sajnálom!), meg néha-néha jókat beszélgettem is egyes emberekkel. De jövőre azt hiszem ezt a részét a kollégiumi életnek tényleg kihagyom, ha tehetem… (Egyébként rajtam kívül szerintem mindenki jól érezte magát egész hétvégén, de ezt akkor is le kellett írnom, mert gonosz vagyok és antiszoc!).

ARCHÍV – unalom

Újra meg újra megkérdezem magamtól, hogy miért vagyok itt, mert az még hagyján, hogy nincs suli, azt mondjuk tudtam, hogy nem lesz, de ráadásul most a szobában sincs senki, az eső meg folyamatosan esik, szóval az égvilágon semmit nem tudok csinálni, unom magam egész nap. Persze otthon sem lenne sokkal több dolgom, csakhát akkor mégis otthon lennék…

Tegnap azért bementem egyetemre, és álltam másfél órát sorba, majd kiderült, hogy amit én akarok elintézni, azt igazából nem is kell elintézni, ergo elment újabb másfél óra feleslegesen az életemből. De ez az egyetem már csak ilyen. Azt tudnám, hogy a többi balfék mi a jó fenét csinált ott? Beiratkozni interneten kell, tárgyfelvenni interneten kell, az indexet pedig nem kell felvenni (sőt nem lehet!). Namost ezek után ugyanakkora sor volt, mint régen, amikor ilyesmiért ácsorogtak ott. Sok hülye ráérős szerencsétlenség. Köztük én is…

Majd ezek után megnéztem a Music and Lyrics című filmet, mert valaki azt mondta, hogy nézzek meg egy romantikus filmet és attól jobb lesz a kedvem. Mondjuk ez a film kellemes csalódás volt, mert SOKKAL rosszabbra számítottam, de azért nem lett tőle jobb kedvem, a Hugh Grant poénok néha nagyon angolosak voltak – meg a kiejtése is. De mindegy, ez már csak az én hibám. Maradok inkább a Lupin the 3rd-nél, az legalább már bevált. De ma már tényleg semmi dolgom nincs, amit még elintézhetnék, holnap viszont találkozok valakivel, úgyhogy ma nem mehetek haza. Na mindegy.

ARCHÍV – visszatérés

Visszatértem. újra elárasztom az internetet digitális szeméttel, csak figyeljetek…

Egész nyáron azon gondolkodtam, hogy milyen jó kis frappáns bejegyzést írok az összegyűlt élményeimről (na ez azért így nem igaz), de most úgy döntöttem, hogy hagyom a francba az egészet, mert 1. rohadt sokáig tartana, ha mindent le akarnék írni, 2. ami megtörtént, megtörtént, ne hánytorgassuk fel a múltat. Annyit azért leírok, hogy jó volt a nyár, még eltarthatna egykét hónapig – lehet, hogy ez volt életem legjobb nyara, még nem tudom, majd kiderül. Persze azért pár dolog ezt is beárnyékolta, például elmaradt a már néphagyománnyá vált tarcsai hepaj, de lehet, hogy jobb is volt így, nem tudom. Mármint, hogy nem mindig a megszokott rend szerint történnek a dolgok, ez már csak így van.

Sokkal érdekesebb most szerintem az, ahogy a koleszban alakult az élet (ja igen, beköltöztem, azért írok). ugyanis a három éve tartó négyesfogatunk most nagyhirtelen széthullott, de nem is akárhogyan. Először szordzs jelentette be, hogy elköltözik, még múlt év végén, majd a vizsgaidőszak után Peti barátunk “örvendeztetett” meg a hírrel, hogy inkább ő is új szobába költözik. Mondom sebaj, majd Atival elleszünk itt. Csakhogy kb tegnapelőtt kiderült, hogy Ati bizony nemcsakhogy nem lesz a szobatársam, de még csak koleszos sem lesz, amit mondjuk azóta sem mesélt el részletesen, hogy akkor ez most hogy is van, de talán majd egyszer megtudom. A lényeg, hogy nincs itt, ezt tapasztaltam. Akkor viszont úgy lett volna, hogy három tökúj emberkével laknék együtt, ami azért annyira nem kellemes nekem, akármilyen jó arcok is, most valahogy nincs kedvem újakkal megismerkedni. Szóval végülis úgy alakítottam a dolgot, hogy szordzs mégis ittmaradt, legalább kettő-kettőben leszünk régiek meg újak. Meg azért mégiscsak vele vagyok leginkább jóban ebben a rohadt épületben.

Szóval izgi. Az egyik új srác már itt van, nem véleményezem, mert azért egy fél délután benyomásai alapján ez genyóság lenne. Majd elválik. Ha csendben lesz és nem zavar sok vizet, akkor jó ember, valahogy így vagyok most ezzel. Az a baj, hogy olyan kurvarég óta vagyok koleszos, és annyira sokat kellett alkalmazkodnom emberekhez, hogy meguntam. Most már azért vagyok annyira nagy, hogy ne én alkalmazkodjak hozzájuk, hanem ők hozzám nem?!

Na azt hiszem mára befejezem, a képillusztráció elmarad, nem tudom mi illene most a hangulatomhoz. inkább hagyjuk is.