ARCHÍV – 2007.03.30

Írok megint.

Az alatt a két és fél év alatt, mióta egyetemre járok, még nem fordult elő az a helyzet (legalábbis úgy emlékszem), hogy szívesebben lettem volna a suliban, mint a koleszban. Most viszont szinte egész héten így voltam, illetve szívesebben voltam akárhol másutt, mint a koleszban. Az egyik szobatársam (nem írok nevet, de úgysem olvassa el tuti…) teljesen bekattant, persze nő van a dologban (nem is egy), olyan volt a hangulat egész héten a szobában, hogy alig bírtam ki. Ez a srác folyton sóhajtozik, meg panaszkodik, de ugyanakkor nem is beszél igazán a dologról, amiből az lett, hogy gyakorlatilag nem is beszélgetünk már egymással, csak úgy vagyunk, olyan lett a szoba, mint valami kripta, mindenki a saját kis világában él. Persze tudom, hogy ez nehéz, meg minden, de azért remélem hamar elmúlik, akkor leglább nem lenne NEKEM rossz érzésem attól, hogy másvalakinek rossz érzése van… Na mindegy.

Volt osztálytalálkozó, családias hangulatban, tegnap meg a kollégiumok közötti kapcsolatokat építettük. Van egy Eötvös kollégium nevezetű hely, ahol néha csütörtök estéken rendeznek ilyen-olyan bulikat, Peti barátunk szokott lejárni oda, mondom most megnézem én is, hogy milyen. Felkerekedtünk, és bár elsőre egy kicsit itt is családiasnak tűnt a hangulat, nem tolongott a tömeg, de a végére azért egész jó kis buli kerekedett az egészből, igaz kicsit kívülállónak éreztem magam, de egy idő után ez az érzés is eltűnt. Szóval jól éreztük magunkat. Főleg az a srác, aki egy két és fél literes Heineken-üveggel jött, ő volt a legnagyobb sztár az emberek körében, mondjuk arra kíváncsi lettem, volna, hogy hogyan keveredett “haza”, de sajnos én már egy órával előbb eljöttem, úgyhogy erről lemaradtam.

Most megpróbálok regenerálódni.

ARCHÍV – 2007.03.26

Végre, hogy sikerült életet lehellnem a biciklimbe. Kiokított a bicikliszervizes bácsi, hogy háromféle szelep van: van a normál bicikliszelep, az autószelep – meg az enyém. Az valami szingószelep, vagy szigószelep, vagy mi, az a lényeg, hogy más. De szerencsére volt hozzá pumpa, csak ez azt jelenti, hogy mindig hurcolhatom magammal, ha nem akarok szorult helyzetbe kerülni, ugyanis nincs az a benzinkút, ahol ezt a kereket felfújják, és azt sem várhatom el, hogy normális hétköznapi embernél legyen egy ilyen eszköz. De az a lényeg, hogy most örülök – amíg nem kapok egy jó kis durrdefektet valahol…

ARCHÍV – 2007.03.21

A mai nap legnagyobb eseménye az volt, hogy mentem kisbuszt vezetni. Van ez a mozgássérült-táboros dolog, és úgy szokott történni az ilyesmi, hogy az emberek szállítását kisbusszal oldják meg. Vannak direkt erre “kiképzett” emberek, de előnyösebb, ha olyasvalaki a sofőr, aki táborozik is, nem “idegen”. Így könnyebb az egyeztetés is, meg rugalmasabb a dolog stb. Eddig még valahogy meg volt oldva a szállítás, de most már olyan kevés az ember a mi táborunkban (összesen kettő kell egyébként), hogy szordzs megkért, hogy én is vezessek. Ehhez persze először kell egy kis “gyakorlás”, ugyanis aki nem vezetett még ilyen járművet (mint ahogy én sem), annak egyáltalán a közlekedés nehéz lehet vele, nemhogy az egyes összetettebb műveletek. Szóval nekem most volt ez az első alkalom, hát meg kell mondjam, kicsit esetlenül éreztem magam.

Ott kezdődik az egész, hogy én kb három kocsit vezettem összesen életemben, ebből az egyik amin tanultam, a másik meg a régi Trabantunk (de jó is volt), a harmadik meg a mostani kocsink. És igazából minden autót máshogy kell vezetni – hát még a kisbuszt. Na szóval ott kezdődött az egész, hogy az indulásnál szépen lefulladtam. Kétszer. Aztán többször már szerencsére nem, de az a kettő is bőven elég volt. Aztán rá kellett jönnöm egy pár dologra, például, hogy ez az autó széles (Ford Tranzit egyébként), meg hosszú, meg, hogy nincs eleje, meg, hogy jó nagy motort raktak bele – legalábbis van ereje.

Aztán a parkolásoknál/tolatásoknál azzal kellett szembesülnöm, hogy nem tudom tükörből irányítani a kocsit úgy igazán, meg, hogy a tolatóradar milyen hasznos dolog is tud lenni – de egyébként nem törtem össze semmit, arra azért büszke vagyok. Igaz, nem is nagyon volt mit, mert a bal tükör például szanaszét volt repedve, meg a szélvédőn is volt egy akkora karcolás, hogy szerencse, hogy csak a látótér alján volt és pont középen. (Egyházi jármű, azt talán mondanom sem kell, és ha jól tudom, ez az egyik legjobb állapotú – legalábbis tavaly még biztos az volt).

Na de élmény volt, az biztos.  A srác azt mondta, még egy nap gyakorlás rámfér a rutinelemekkel – meg még több is ezt csak én teszem hozzá. Egyenlőre azt hiszem magatehetetlen embereket nem bíznék magamra… Nem is fognak sűrűn, attől nem félek.

ARCHÍV – 2007.03.20

Komolyan mondom, hogy akartam írni, de egyszerűen el vagyok havazva. Egyszerűen NINCS időm írni. Azt hiszem volt már ilyen. De nem csak erre nem volt időm, egyszerűen szinte semmire. Ez egészen holnapig így is lesz, aztán utána egy időre elszabadulnak az indulatok…

Megvolt a felezőbulink, például ez történt, pont egy héttel ezelőtt ilyenkor volt – hű de régen. De komolyan, olyan, mintha tavaly lett volna… Annyira nem volt nagy dobás, vagy nem is tudom, hogy mit vártam, végülis lehetett inni – meg inni, meg egy csomó tanár ott volt, meg egy csomó olyan csoporttársam, akiket még soha nem láttam – inni. Meg egy csomó ismeretlen is, meg egy csomó ismerős is – szóval jó sokan voltunk. Lejött Ati szobatársam is, még nem volt ilyen helyen, pedig neki már jó rég lehetett a felezője, csak nem tudott róla – most legalább bepótolta.

A szünetben meg szépen kipihentem magam, málnát metszettem meg fát hasogattam nagymamámnál, sétálgattam az erdőben a kutyával…

Most meg olyan szar idő van, hogy megint nem tudok biciklizni, egyébként azóta sem sikerült megfejtenem a titkot, hogy hogy lehet felfújni a kereket, de azt hiszem ezen a héten nem is fogom megtudni, mert kimozdulni sincs kedvem. Meg amúgy is beteg vagyok, félpercenként fújom az orrom, még a szobából sincs kedvem kimenni, nemhogy a biciklivel foglalkozni… Hát valahogy így állok, holnap még egy zéhá aztán erre a hétre befejezem a komolykodást – remélem!

ARCHÍV – 2007.03.06

Délután a fejembe vettem, hogy végre felfújom a biciklimet, mert egész télen a garázsban állt és porosodott – na meg le is engedett. Azt kell tudni a versenybiciklikről, hogy nem olyan rajtuk a szelep, mint a normális bringákon, hanem valami egészen más, csak, hogy ne legyen olyan egyszerú – meg, hogy ne unatkozzak. Elvileg kaptam hozzá valami átalakítót, amit, hogyha rácsavarok, akkor olyan, mintha normális lenne, de én még nem jöttem rá, hogy hogy működik – valami hiba van a készülékkel – vagy velem.

Elgurultam a legközelebbi benzinkúthoz, itt van öt percre a kolesztól, illesztgetem, csavargatom, nem megy – még a benzinkutas srác se jött rá, hogy ezt hogy is kéne. De nem estem kétségbe, elmentem egy másik benzinkúthoz, a Duna Plaza felé, az kb még öt perc. Ott sem. Utána a Tesconál kinn Újpesten – semmi. Tiszta olaj lett a kezem a végére, meg jól megizzadtam, meg rájöttem, hogy nem vagyok kondiban egészen, alig bírtam a kolesznál leszállni a bringáról, furcsa érzés zsibbasztotta a lábam.

Körbekérdeztem még pár embert a koleszban, hátha van pumpájuk – utolsó esély. Az egyik jólelkű srác adott valamit, azt mondja tűszelephez is jó (azt hiszem így hívják). Mondom szép is lenne, mentem öt kilométert, és itt a megoldás. Hát rácuppantom a pumpát, erre kimegy még a maradék levegő is a hátsó kerékből, most már olyan lapos, mintha durrdefektem lett volna – nevettem egy jót magamon aztán feljöttem a szobába. Majd egyszer máskor…

…azt tudnám, hogy ezt most miért írtam le?!

ARCHÍV – 2007.03.01

Megnéztük a srácokkal a Van Gogh kiállítást. Azért mert sznob vagyok :) Na jó nem, egyébként én a rajz órán is szerettem az expresszionistákat, meg már akkor is tetszett ez az egész korszak, meg Van Gogh is, úgyhogy leginkább ezért mentem el. Meg mondom ha már itt van Magyarországon ez a dolog, akkor menjünk el. Aztán lehet, hogy az én műveltségem hiányos, de egyszerűen nem találtam szinte olyan képet, amit ismertem volna! Összesen azt hiszem hármat, vagy négyet. De egyet olyat sem, amiről rajzórán tanultunk. Márpedig gondolom ott azokat a képeket mutatják meg, amik a legjobban jellemzik a festő munkásságát. Szóval baromi nagy csalódás volt a kiállítás nekem, főleg azért mert ilyen nagy reklámot kapott, ahhoz képest, hogy annyira nem “átfogó” az anyaga – vagy nem is tudom, hogy fogalmazzak, lehet hogy kultúrbunkó vagyok, vagy éppen kommersz, de én azokat a képeket vártam, amit minden egyszerű halandó ismer. Például ezek nem voltak (és végre képekkel dobhatom fel az oldalt!):

Így utólag – nem biztos, hogy elmentem volna, ha ezeket tudom…