Én is elkezdtem. Abba se lehet hagyni…
Ma este volt Óbester, amin sajnos csak limitált ideig tudtam részt venni, de azért egy pár emberrel még így is találkoztam, és nem utolsósorban a volt osztályfőnökömmel is, ő is tiszteletét tette, aminek azért én még mindig külön örülök, bármennyire is feszélyez néha a jelenléte, de minél többször jön le, annál könnyebben megszokom. Egyébként vicces, ahogy mesél a suliról, meg az osztályáról, meg ilyesmikről, és úgy hallgatom, mint egy külsős, de ugyanakkor mégis tudom kb, hogy miről beszél – pedig már szerintem vagy két éve nem tettem be a lábam a suliba, még csak brunyálni sem – mindegy.
Azt hiszem egyre rosszabb a szemem, a villamoson megláttam volt osztálytársam, el is indultam felé, aztán azt hittem mégsem ő – egyébként volt már ilyen, meg olyan feje van, hogy kb minden hónapban van egy ember akiről azt hiszem, hogy ő, aztán kiderül, hogy mégsem. De ez most tényleg ő volt, mert utánam nem sokkal lejött Óbesterbe. Csak nem látott meg a villamoson, pedig azt hittem lát, csak nem reagált ugye. Na mindegy, majd egyszer elmegyek szemészhez…
Az ok, ami miatt el kellett jönnöm hamarabb elég prózai, nem is tűnik igazán jó alibinek (pedig tényleg nem szívesen mentem el); ma volt a félévi rendes közgyűlés, amin megvitatjuk a kolesz ügyes bajos dolgait. Ennek az unalmasabbik feléről persze lemaradtam, de így is terveztem, ugyanis a második fele érdekelt csak igazán. Az van, hogy ez a környék, ahol mi lakunk elég gyökeres átalakuláson megy keresztül, lakóparkot húztak fel a szomszédban, satöbbi, és az a lényeg, hogy ezt az épületet is egykettőre lebontják, nekünk meg találnunk kell egy új helyet, ahol lakhatunk. Ez kb két éven belül be is fog következni, ezért egyre sürgetőbb a dolog. Na most azt találták ki, hogy a Rózsák terén, a régi koleszom szomszédságában felhúznak egy új épületet, és ott leszünk. Egy hatemeletes (6!) épületben, kétágyas szobákkal, saját fürdőszoba meg konyha helységekkel. Szerintem ez baromi jól hangzik, ha minden jól megy, még én is lakhatok ott kb egy évet. Erre jött a vita, hogy miért kétágyasak a szobák, meg, hogy a közösségi élet szét lesz bombázva, így sem tudunk annyit együtt lenni két emeleten, hát még haton hogy tudjuk majd tartani a kapcsolatokat.
Na most szerintem ha valaki valóban olyan fontosnak tartja valamelyik társát, hogy tartsa vele a kapcsolatot, az ezután is meg fogja tudni a dolgot, de nekem amúgy is már itt is elegem van ebből a sok jópofizásból, hogy néha olyan emberekkel kell társalognom, meg kontaktust teremtenem, akikkel normál körülmények között nem is szívesen találkozok. Szóval szerintem ez hülyeség. A másik gondjuk meg a közös étkezések elmaradása lenne, már nem úgy közös, hogy az egész kolesz együtt, csak ez is ilyen találkozási pont itt – kis közösségek találkoznak. De abba nem gondolnak bele, hogy már itt is úgy megy mindig a reggeli, hogy egy büdös szót nem szólok senkihez, mert mindenki újságot olvas az asztalnál. Lehet, hogy ez valami intelligencia-fokmérő, de szerintem bunkóság. Én még egyszer nem vettem kezembe újságot kajálás közben, pedig megtehetném, hogy ne kelljen senkivel se szóba elegyednem. Megteszi helyettem más. Na mindegy, ez csak úgy eszembe jutott. Az a lényeg, hogy mindenki hőbörög, hogy ilyen rossz, meg olyan rossz lesz az új kolesz, pedig az elmondottak alapján szerintem kurvajó lesz – de tényleg, nekem tetszene. Szerintem aki tíz éve koleszban éli le a fél életét, az örül, ha egy kicsit kevesebb a társas érintkezés és több a magánélet. Vagy csak antiszoc vagyok, lehet.
Délután láttam egy baromi nagy szivárványt, látni lehetett szépen az összes színét, nem is tudom mikor láttam utoljára ilyet. Sőt igazából kettő szivárvány volt egymás felett egy ideig. Jöttünk ki óráról a suliból és ezt néztük. Vicces lehetett, öt srác áll a járda közepén és bámulja az eget. Van itt egy hasonló kép, csak úgy illusztrációnak (ha sikerül beraknom), de sajnos ott a helyszínen nem sikerült lekapni a jelenséget – nagy kár…
A hét vége kicsit szétcsúszósva sikerült, illtve azt azért nem mondanám, hogy olyan keményen beálltam volna, csak két esemény között nem tudtam kipihenni magam.
Először jött a koleszos farsangi buli, ami úgy zajlott, hogy először volt a beöltözős rész. Ezt skippeltem. Utána jött a koncertezős részt, ezt is kollektíven skippeltük itt a szobában és inkább kártyáztunk közben. ezek után jött a disco-rész, amikor végre nem élőzene szólt, na erre már lementünk bohóckodni egy kicsit. Azt kell tudni, hogy ilyenkor az egész terem gyakorlatilag kiürül, mert mindenki a koncertet várja igazán, az utána levő program már nem olyan érdekes, de nekünk ez épp így volt jó, legalább nem feszélyezett semmi – és senki. Szóval az est további része kürölbelül így telt, több kevesebb emberrel táncolgattunk jobb-rosszabb zenékre. Egyébként arra jöttem rá eközben, hogy; illetve azt a kérdést fogalmaztam meg magamban, hogy miért a legszolidabbnak kinéző lányok néha a leg… hogyismondjam – szóval ne itélj külsőre, vagy mi. Ez most nem volt értelmes mondat. Az a lényeg, hogy egy tök normális lány kiabált oda, hogy “tegyetek be System of a Down-t!” Azt hittem ilyet csak a pírszinges darkos alteres lányok hallgatnak… mindig érnek meglepetések az életben.
A rákövetkező nap pedig – pénteken -volt a nővérem diplomaosztója. Diplomaosztó. Ez egy olyan esemény, ami nálunk nem annyira megszokott dolog, lévén, hogy szerintem a családban ő az első, és mindeddig egyetlen személy, akinek diplomája lesz. Ráadásul most már úgy hívják, hogy doktor X. Y. (személyiségi jogokat sértene a név kiírása). Jogi doki. A tízéves unokatesóm meg is kérdezte, hogy most akkor ő lesz az orvos nálunk a faluban? Aranyos. Ott volt a rokonság apraja-nagyja, az utolsó pillanatban én is beestem, just in time. Nagyon formális egy ceremónia volt, meg kell jegyeznem, hogy még csak el sem tudtam képzelni, hogy is megy az ilyesmi, de gondolom ez sulinként is változik, nálunk nem hiszem, hogy így lesz. Főleg, hogy én doktor sem leszek
Szó ami szó, büszkék voltunk mindannyian. Ja, azt nem is mondtam, milyen ez a diploma, pedig igencsak meglepődtem rajta, azt hittem ez is olyasmi, mint mondjuk az érettségi bizonyítvány, vagy valami hasonló. Hát nem. Egy nagy hengerbe van beletéve, legalább A2-es, vagy még nagyobb, szép cikornyás latin szöveggel. Nem az a fajta dolog, amit az ember mondjuk lefénymásol a munkahelyére – vagy amit bekeretezve a falra tenne. Van róla kép is:
Otthon aztán nagy vacsorát csaptunk, már ahogy ez lenni szokott faluhelyen, nem tudom ki tudja, ki nem, mindenestre jó kis családi ünnepséget csináltunk, és örülhettünk, hogy ilyen okos ember is van a családban.
Egyébként én amikor elkezdtem az egyetemet, azt mondtam, hogy ezt bárki meg tudná tanulni, olyan alap dolgokat vettünk, és ezt máig így gondolom, persze valami kis alaptudás kell, de igazán nem egy nehéz dolog. Na ez a jogra nem vonatkozik, mert azt csak elvetemült emberek tudják megtanulni, akár bemagolni, akarják, akár megérteni – ezért is becsülöm a tesómat, elég embertelen dolgot csinált végig… De ő legalább már végzett vele. Most aztán tényleg kikerült a nagy K betűs életbe :)
Nem tudom írtam-e már, hogy működik itt a koleszban nálunk egy ilyen házi zenekar. Az a nevük, hogy “Luther Roses” (a gánzendrózisz után szabadon, értitek). Szerintem Luther Márton forog a sírjában. Normál körülmények között ez a zenekar ifjúsági énekeket szokott előadni (“Most keljetek fel még ti csendesek mind“… stb) kicsit felturbózva dobbal, meg elektromos gitárral pop-rock stílusban, ez még úgy-ahogy el is megy. Viszont különleges alkalmakkor – páldául gólyaavatón, vagy ilyenkor farsangkor – régi-új magyar/külföldi slágereket dolgoznak fel és ezeket adják elő. Mindezzel csak az a probléma, hogy a terem, ahol gyakorolni szoktak pont a mi szobánk alatt van, és még csukott ablakok mellett is egészen tisztán hallunk mindent. Azt hiszem ez lehet a legfőbb oka annak, hogy egyszerűen gyűlölöm (na jó persze ez nem igaz, csak örülnék, ha soha többet nem hallanám őket) ezt a zenekart, bármennyire is lelkesek, meg élvezik amit csinálnak (meg ki vagyok én, hogy beszólok nekik, csináljak jobbat), egy idő után az ember nem bírja őket hallgatni. Nincs abszolút hallásom, meg nem is vagyok valami nagy zenebuzi, de azt azért én is meg tudom állapítani, hogy ez, amit ők csinálnak az rossz. Én sem tudok jól énekelni, de az itteni énekes srác szintjét szerintem megütöm, ez az a fajta stílus, hogy ami-nem-megy-azt-legalább-jó-hangosan-ordítom-hátha-nem-tűnik-fel; csak én nem vállalom fel magam ennyire nyíltan. A billentyűtől meg egyenesen feláll a szőr a hátamon. Meg is akartam kérdezni a billentyűs srácot, hogy árulja már el, hogy találta meg a legbalf*szabb hangszínt azon a tetves szintetizátoron…
Komolyan mondom, van egy-két olyan szám, amit már eredetiben sem merek meghallgatni, mert visszaemlékezek az ő előadásukra, és elfog a rosszullét. A mostani repertoárból a legdurvább számok a Bon-bon: Valami Amerika ; az LGT: Egy elfelejtett szó; meg a Scissor Sisters: I Don’t Feel Like Dancing című slágere, ami önmagában is durva egy szám, hát még ebben a formában. (Régebbi nóták meg például a Sweet Home Alabama, Balatoni nyár, vagy a Green Day: Basket Case…)
Naszóval nem kicsit vagyunk kikészülve szobatársaimmal így esténként, ilyenkor vannak a próbák – már előre félek mi lesz a holnapi farsangi bulin. Lehet, hogy nem fogok az első sorban csápolni…
(És persze ezt a postot csak hirtelen felindulásból írtam le, egyébként tisztelem és becsülöm a zenekar tagjait (amikor nem zenélnek), nagy dolog amit csinálnak, kell hozzá arc, meg egy csomó munka is van benne tudom. Nem szép dolog így az emberek háta mögött ilyesmit írni, csak most kitört belőlem. Utólag is elnézést kérek, ha rossz hírüket terjesztettem, nem ez volt a célom.)
Érdekes dolgokat tudnak csinálni az emberek, amikor unatkoznak. Ilyenkor legtöbbünk próbálja valami olyasmivel eltölteni az idejét, ami kevés energiájába kerül, és gyorsan elmegy vele az egész nap. Van aki megnéz mondjuk egy évad Maffiózók-at, van aki társkeresőoldalakra irogat vadidegeneknek, van aki meg Football-manager-t játszik orrvérzésig – és ehhez csak körül kellett néznem a szobában. Körül vagyok véve unatkozó emberekkel, akiket legtöbbször irigylek emiatt, de azért néha tudatosul bennem, hogy unatkozni nem is olyan jó. Legalábbis tartósan nem. Néha én is örülnék, ha lenne egy-két szabad napom, neadjisten egy egész hetem, amikor akármire szakíthatnék időt, de tudom, hogy cask én is beállnék a sorba – unatkozni.
Most egész lelkesen álltam neki a sulinak, bementem minden órára (azt ugye tudni kell, hogy első héten kb csak az órák felét tartják meg, szóval elb*sztam jó sok időmet) és nem aludtam el egyszer sem, sőt érdekelt, miről van szó. Tudom, ez csak a kezdeti fellángolás, de azért próbálok tartósan érdeklődő lenni – végülis most már abban a fázisban vagyok, amikor elvileg CSAK olyan dolgokról van szó, amik érdekelnek! És igazából tényleg – többnyíre. Azt hiszem ebben a félévben sem fogok NAGYON unatkozni. Nem kell talán vért izzadnom, mint a múlt félévben, ergo nincs olyan keggyetlenül sok órám, hogy élőhulla legyek hetekig, de azért lesz dolgom bőven – szerintem. Ez nem feltétlenül jelent jót, de legalább nem kell attól félnem, hogy üres tekintettel bambulok majd magam elé, hogy ugyan mit kezdjek a tengernyi időmmel. Persze lehet, hogy az lenne jobb…
Tegnap akartam írni, csak nem jutott rá idő. Hát igen, abból az apropóból, hogy bizony bizony elkezdődött a suli – újra; túlvagyok az első napon. Mit mondjak nem valami könnyű, nem is volt sok kedvem bent lenni, azon kívül, hogy találkozhattam pár viszonylag régen látott arccal, nem sok minden motivált. Ilyenkor ugye még tanítás sincs igazán, akár otthon is maradhattam volna – gondoltam, de ennek ellenére a háromból két órát úgy-ahogy megtartottak egyből, szerencsére a harmadikat nem. Most is vannak vicces nevű óráim, például a Városi és rurális terek Európában című, vagy az Alföld természeti képe ez a tantárgy még nem tudom miről fog szólni – de azt ugye mindenki tudja, hogy az Alföld nem a legváltozatosabb tájaink egyike… Egyébként egy csomó órám ugyanaz maradt, mint tavaly (mármint a neve), két féléves tárgyak, egy kicsit félelmetes az ilyesmi, mert év végén óriási szigorlat lesz belőlük. De emiatt egyenlőre nem zavartatom magam. Van most más gondom is.
Tegnap volt életemben az első olyan alkalom, amikor a 27-es szám valami rosszat jelentett számomra. Bemegyek a To-ra, hogy leadom az indexemet, azt mondja a néni, hogy nem, azt nem lehet, pénteken lejárt a határidő. kicsit vállon veregettem magam, hogy megint képben vagyok a sulit illetően, kérdezem mi a teendő. Be kell fizetni egy csekket a különeljárási díjjal – ami 2700 forint. Persze ennek igazából semmi köze a 27-eshez, csak belemagyaráztam, a 27-es amúgy sem jelenthet ROSSZAT, az képtelenség – de ez az eset mindenesetre okozott egy kis bosszúságot.
Hát így kezdődött az új félév. Hogy ez jót jelent, vagy rosszat, azt még nem tudom, de attól félek, hogy ki fog serülni, hamarabb mint gondolnám…
Tettem egy kis utazást a kemény pénzügyek és ügyletek világába az elmúlt pár napban. Kb kedden (vagy szerdán) felhívott egy volt szobatársam (nem nevezem meg), hogy nem ugornék-e fel hozzá dumálni, mert már úgyis olyan régen nem találkoztunk. Mondom de, végülis nincs semmi dolgom úgysem, meg tényleg régen beszélgettem már vele, ha találkozunk, akkor csak úgy futólag… De nem az lett a dologból, amit vártam. Kb öt percig tartott a “hogy vagy, mi van veled?” jellegű bevezetés, aztán rátért az igazi témára, amiért ott voltam. Az a lényeg, hogy biztosítást lehet kötni vele, meg van egy üzlet, hogy én is köthetek másokkal is biztosítást és jó sok pénzt lehet belőle kaszálni. Ezt kb három órán keresztül magyarázták, hát egy kicsit zsongott utána a fejem. Nem illegális a dolog, meg teljesen tiszta, mégis olyan zavaros az egész. De valahogy annyira megdumáltak, (meg annyira naiv is vagyok) hogy belementem, hogy másnap leülök egy “nagyobb” kutyával is beszélgetni, hogy ha van kérdésem, neki feltehetem. Az a lényeg, hogy el kell menni egy hétvégére egy “szemináriumra” ahol jól beavatnak a dolgokba és már kész is az ember – köthetia biztosításokat. És én még ebbe is belementem!
A dolog egyenlőre úgy áll, hogy a mai napon kötöttem egy ilyen biztosítást magamnak (ami egyébként kiderült, hogy szüleimnek is van és ezért mertem én is belemenni), de szépen lemondtam a hétvégét, és szerintem hagyom is a francba ezt az egészet. Hat olyan embert kellene szereznem, akik kötnének ugyanilyen dolgot, és akkor kapok utánuk valami jutalékot és idővel egyre többet bla-bla-bla. De amikor szobatársam ott beszélt ezekről a dolgokról, elgondolkodtam, hogy ez ugyanaz a srác, akivel egy évig egy szobában éltem? Annyira idegen volt ez az egész nekem – és még most is az -, hogy szinte rosszul vagyok tőle. De tényleg, azóta szinte csak erre gondolok, émelygek, meg rosszul is alszok, teljesen kikészültem – ezért is szálltam ki belőle. De persze lehet, hogy csak én komplikálom magamban túl a dolgot. Mindenesetre én egy tipikusan olyan ember vagyok, aki arra született, hogy végigdolgozza az életét, és soha nem fogja felvetni a pénz – én egyszerűen ezt szoktam meg. Nem lennék boldog, ha nem így élnék. Nem törvénytelen persze ez a pénzszerzési mód sem, csak nekem túl egyszerű, túl szép, hogy igaz legyen – az élet nem ilyen.
És a szép az egészben, hogy mindezt nem is lett volna szabad leírnom, meg elmondanom, persze nincs rossz tapasztalatom, nem fogom “elrontani az üzletet (nekik)”, csak magam számára, de én már eldöntöttem, hogy nem fogom csinálni. Se időm, se kedvem nincs hozzá punktum. De talán most, hogy leírtam végre egy kicsit kitisztul a fejem – remélem…
Mostanában az élet eléggé egysíkúan alakult nálam, nagyjából ez az utóbbi bő egy hónapra vonatkozik. Ennek oka pedig leginkább az volt, hogy kegyetlen módon tanultam. Vagy ha ez nem is igaz ebben a formában, mindenesetre óriási lelkiismeretfurdalásom volt ha valami mást csináltam. Ezért nem írtam például blogot sem. De meglett az eredmény, csináltam 31 kreditet (a 36-ból) és annyira még az átlagom sem lett gyatra, csak egy-két tizeddel maradok el a szokásostól (számokban kifejezve ez 3,65-öt jelent). És itt azt hiszem elég is a magam fényezéséből. Összességében azt hiszem ha valamit nagyon gyűlölök az életben, akkor az a vizsgaidőszak, és az a baj, hogy még jópár lesz belőle, és nem azt veszem észre, hogy egyre könnyebbek lennének. Igazság szerint ilyenkor mindig arra jövök rá, hogy mennyi mindent nem tudok, mennyi mindent kell behoznom és mennyi mindent úgysem fogok megtanulni megint.
A vizsgák idén elég vegyesek voltak, jóval több szóbelim volt, a tételhúzásaim abszolút véletlenszerűek, az egyik legnehezebb vizsgámon ugyan joker-tételt húztam, de amúgy vegyes nehézségűeket, volt olyan amiről azt gondoltam nehéz, de mégis kinyögtem valami értékelhetőt belőle, volt amire meg azt hittem tök egyszerű és mégis meg kellett izzadnom vele. Ja azt biztos nem írtam; szőlőtermesztést húztam (Magyarország társadalmi-gazdasági földrajza), ne kérdezzétek mire jó az nekünk, hogy ilyet tanulunk, mindegy. Végén kérdez a tanár, mondjak bortermelőket Magyarországon – biztos tanultunk ilyet csak én nem emlékszem -, egy kettő bevillan, de nem igazán tetszik neki az eredmény. Beírja a végén a jegyet, megnézi az indexen a nevemet, azt mondja “egyébként a névadód is egy híres bortermelő”. Többiek csak röhögtek akik ott voltak – hát így van ez, a legegyszerűbb dolgok nem jutnak az ember eszébe néha, pedig hányszor megkérdezték már, hogy nem vagy a rokona? Bár az lennék…
A köztes időkben nagyjából itt a koleszban két dolgot lehetett csinálni; játszottunk, vagy filmeztünk. De kegyetlenül sokat, persze én csak pár napokat voltam itt, de akkor mást sem csináltunk – csak úgy pihenésképpen, főleg az utóbbi egy-két héten, az már lazább volt nekem is. Antiati szobatársam összeszámolta egyik nap, hány sorozatot néz most egyszerre, azt hiszem tizenkettőt számolt össze, betegesen durva arcokkal lakok együtt :) Annyira tudnak örülni ezeknek a dolgoknak, hogy hihetetlen. Pár dolgot én is elkezdtem, megszereztük a régi Egyszer volt… mesesorozatok három “évadját”, most azt nyüstölöm (biztos mindenki ismeri), meg van pár rész Starsky and Hutch-om, meg végignéztem a Heroes meglévő részeit, meg belekezdtem a Lupin III második évadjába… Hát így van ez, ha néha sok ideje van az embernek. Még valami képet is szerettem volna berakni, de egyszerűen nem tudok screenshot-olni. Béna vagyok.
Lassan kezd összeállni a képem a jövő félévről, ami a legszomorúbb, hogy pénteken is lesz órám, nem is egy, de legalább nem kell minden nap nyolctól hatig benn lennem :) Majd még meglátom, hogy lesz, egyenlőre próbálok nem gondolni erre.
Úgy néz ki, hogy lassan kezd vége lenni a vizsaidőszaknak.
Majd írok. De most még nem. Látszólag ennek a bejegyzésnek nincs értelme, csupán tudatni szerettem volna, hogy még élek – mostanában (sajnos?) van más dolgom is, mint hogy ezzel foglalkozzak… De majd valamilyen helyzetképet megpróbálok lerajzolni jövő héten. Ha tudok.
Pytta blog 