Na, kötelező körök: Áldott Ünnepeket mindenkinek, aki ezt most itt elolvassa még december huszonnegyedike előtt, utána meg már mindegy, meg boldog újévet is, mert addig sem fogok írni már szerintem, nem is érdemes idekattintani. Jön a vizsgaidőszak, most egy kicsit leáll az oldal, persze eddig sem pörgött annyira, de most mégjobban le fog lassulni, majd január végén lehet, hogy már több lesz a szabadidőm. Addig meg mindenkinek jó pihenést.
A mai nap kicsit érdekesen alakult. Az egész úgy kezdődött, hogy felkeltem nyolckor, hogy megyek tízre gyak uv-zni. Erre csörög a telefon, hogy hol vagyok, mert nyolckor kezdődik az esemény. Na mondom szépen vagyunk, még a szemem sem nyílt ki teljesen, de azért összekaptam magam, hogy elindulok. Azt kell tudni, hogy elvileg gyakorlatból csak egyszer lehet uv-zni egy tárgyból (illetve van egy speckó szabály, hogy egy választott tantárgyból lehet másodikat, de ez csak pletyka úgy látszik). Szóval muszáj volt megpróbálnom. Beérek kilencre, szerencsére megengedte a tanár, hogy írjak, pedig igen meglepődtem, azt hittem egyből kizavar, de úgy látszik félreismertem (ettől függetlenül nem hiszem, hogy meglesz). Ez volt kb az egyetlen kellemes csalódás a mai nap (ja meg a vízföldtan gyak zh – de az nem olyan érdekes). Szóval megírtam ezt, utána egy másikat, és egészen délután kettőig egy falat kaját nem ettem. Utána eldöntöttem, hogy bemegyek a városba venni ezt-azt karácsonyra, ami azért volt rossz ötlet, mert az égvilágon semmit nem találtam meg, amit akartam, és mégis jól elment vagy három órám. Utálom ezt az időszakot itt Pesten, ha tehetném, ki sem mozdulnék, vagy legszívesebben biciklivel közlekednék, most meg is tehettem volna, mert nincs olyan hideg, csak későn jutott eszembe. Szóval maradt a lábra taposós tülekedős nyomakodós anyázós bkv. Gyűlölöm.
És holnap mehetek még egy kört :)
Arra van egy nagyon jó okom, hogy általában miért nem írok a hétköznapi eseményekről, amik velem történnek. Elmondom, hogy megy egy nap nálam: reggel felkelek jó korán – de tényleg, most egy csomószor volt, hogy nyolcra mentem -, lemegyek reggelizni, valamit dumálok az épp ott levő emberekkel, utána összepakolok, megyek suliba. A suliban nem történik az égvilágon semmi, vagy odafigyelek, vagy elalszok, megyek óráról órára, teremről teremre, megbeszélem a haverokkal az aktuális eseményeket… Utána hazajövök, beteszünk valami filmet, meg dumálok a srácokkal, vacsorázunk, hülyéskedünk, és elment a nap.
Tehát nagyjából két része van egy átlagos napnak nálam:1. amikor a suliban vagyok, erről azért nem írok, mert TI, akik ezt a blogot olvassátok, úgysem találtok benne semmi izgalmasat (de ha valami izgalmas van, akkor azt azért leírom). Elmondhatnám, hogy épp mit tanultunk, vagy ilyesmik, mert ezek is érdekes dolgok, de szerintem csak nekem, annyira nem sok embert izgatnak ezek a földrajzi problémák, szóval ez a téma felejtős. 2. amikor itt vagyok a koleszban, itt meg megintcsak olyan dolgok történnek, amik vagy magánjellegűek, vagy abszolút nem érdekesek “kívülállók” ergo nem itt lakók számára. Na ezért nem szoktam leírni, a hétköznapjaimat.
Aztán ha egy két rég nem látott arccal összefutok, vagy tényleg valami érdekes/érdemes dolog történik, akkor azt azért mégis leírom. De ha nem, akkor valami töltelékdolgot kell betenni (-> filmleírások…).
Feltettem a Mesemondó csákány és lapát blog linkjét, aki nem egy bányász (aki nem tudná), hanem a volt osztálytársam. Lütz az eddigi tartalom erős merénylet a közízlés ellen :)
Folytatom az előbbi eszmefuttatásomat, mert úgy látszik, tetszést váltott ki és nyerő szériában ugyebár semmit nem szabad abbahagyni.
Naszóval arról volt szó, hogy mi okoz örömet, és egy nagyon fontos dolgot kihagytam a múltkor: a pénz. Nagyon sokan szokták szapulni az eltét, főleg akik odajárnak (ez először nekem furcsa volt, de most már kezdem megérteni), ez alól én sem vagyok kivétel. Most ebbe nem mennék bele, de tényleg van miért, annyira nagyon nem ismerem a többi felsőoktatási intézményt de annyit tudok biztosra, hogy az elte nagyon sok tekintetben hátul van a statisztikákban. Legalábbis az enyéimben (kövezzetek meg…). És egyre hátrébb… De nem erre akartam kitérni, hanem arra, hogy ma egy jó pontot szerzett nálam ez az intézmény. Volt nekünk egy terepgyakorlatunk nyáron, amiről talán írtam is, összességében jó volt, csak nagyon sok időnket vette el ugye, többek között a nyárból – és mint tudjuk, az idő pénz. Namost az a jóhír, hogy egyik csoporttársam beadott valami kérvényt, és utólag kaptunk tíz kilót azért, mert ottvoltunk nyáron és dolgoztunk keményen. És ez azért nem rossz, főleg amikor még az állam is a betevő falatra kaparja össze a pénzt, pláne ez a suli, amelyik már két éve akar csődbe menni. De én amondó vagyok, hogy azért van itt pénz, csak jó helyen kell érte kopogtatni.
A másik kellemes élményem is ide kötődik kicsit. Felvettem egy olyan tárgyat, hogy “üledékes kőzettan” amihez azt kell tudni, hogy ha valami nekem nem ment soha, az a kőzettan volt. Ugyanis elsőben is tanultunk már ilyesmit, csak ez most kicsit még jobban belemegy a dolgokba (meg lehet kérdezni, hogy akkor mégis miért vettem fel, de ez megint másik kérdés). Ma délután volt az egyik lehetőségem, hogy gyakjegyet szerezzek az egyesem kijavításával. A baj csak az volt hogy az egész zh alatt azon gondolkoztam, hogy mivel ez most megint karó lesz, mikor legyen jövő héten a gyakUV-m és tökre elment mindentől a kedvem. El lehet képzelni, hogy örültem, amikor kiderült, hogy megvan a kettes (ugyanis a tanár ott helyben kijavította). Azt mondja a tanár: “a kettes tulajdonképpen a második legjobb jegy. Két dolognak szoktak örülni a diákok, az ötösnek, meg a kettesnek.” És igazából tényleg így van, én is örültem, persze lehetett volna jobb is, de igazából nem nagyon törtem magam össze a jó jegyért. De ezt a tanárt egyébként bírom, már várom a vizsgát nála (nem is kell sokat várnom rá…).
Na ennyit mára.
Ja meg még azt, hogy megint van új bejegyzés Szordzs Ébredés-blogján, el lehet olvasni, kicsit lelkizős lett, de nekem tetszett, csak egy jó negyedórát rá kell szánni, hogy végigrágja magát az ember azokon a rohadt hosszú sorokon… de érdemes megnézni. /Reklám vége.
Egészen érdekes, hogy néha az ember minek tud örülni (szerintem). Vagy, hogy sokszor minek nem. Például néha, amikor ülök a metrón és látom beszállni a nem tudom hány éves, de hússzal többnek kinéző enyhén dülöngélő munkásembereket, azzal a szokásos semmitmondó arckifejezéssel, meszes/malteros/koszos ruhában – na olyankor kicsit elgondolkodom, hogy neki milyen problémái lehetnek, meg nekem. És ilyenkor egy kicsit megvidámodok, hogy mégsem olyan reménytelen ez az élet – pedig néha tényleg annak tűnik. Csak több ilyen embert kéne látnom. Többet kéne emberek között lennem.
Na mindegy, azt akartam mondani, hogy például amikor megoldok egy feladatot, az engem örömmel tölt el. Most konkrétan a matematikai jellegű feladatokra gondolok, de gondolom ezzel persze mindenki így van. Nekem azért is jelent boldogságot az ilyesmi, mert a gimiben például nem adódott rá sok alkalmam, hogy egymagam megoldjak JÓL egy feladatot. Valahogy nekem ez nem nagyon ment. Ma viszont újra eltöltött az a jóleső érzés, ugyanis excel zéhánk volt, ahol akár hiszitek akár nem, statisztikai dolgokat tanulunk, szóval azon kevés tantárgyunk ez, amikor konkrét eredmények jönnek ki, és nem kell oldalakat rizsázni valamiről, amihez egyáltalán nem értünk, vagy vaktérképeket kitölteni. És ma azt hiszem, hogy ki is jött egy csomó minden és még én is meglepődtem, hogy ez milyen jó érzés…
Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy előtte meg egy – a már említett – vaktérképes zéhát is írtunk, ami viszont nem töltött el pozitív érzelmekkel, inkább a “miért is élek én ezen a világon, ha még ezt sem tudom?!” érzés kerekedett felül. De csak egy darabig. Utána viszont excel, azóta meg jókedvem van… Egyszer lenn, egyszer fenn, így megy ez.
Azt hiszem, most egy kicsit kevesebb időm van blogot írni, egyszerűen nem jutok el idáig, de ne aggódjon senki, majd egyszer írok valami jót, de most szerintem még kb egy hétig semmi értelmeset. Vagy egy hónapig.
De nem is történt olyan sok minden… Kezdődik az évvége, mármint a suliban, zh-k, meg vizsgák, mert nekem olyan is van ám – eddig is volt csak egy kicsit most még több.
Feldíszítettük karácsonyra a szobát, Ati hozott karácsonyfaégőket és kitettük őket a plafonra, világítanak, villognak meg csillognak egész nap, egy picit idegesítő, de azért megvan a maga hangulata. Peti meg még ezt is überelni tudta, mert szaloncukrokat akasztott rá, már csak egy bitang nagy fenyőfa hiányzik a szobából, nem mintha nem lenne elég dolog már a szobában, mozdulni is alig tudunk a sok berendezéstől…
Kicsit félek, hogy én leszek a leggyengébb láncszem a suliban, többek között ezért sem értem rá, meg ezért nem fogok szerintem a közeljövőben sem. De ha valami érdekes fog történni, azt azért igyekszem leírni… Vagy megtartom magamnak.
Ha valamit nagyon utálok ezen az egyetemen (de ezt csak halkan), akkor azok a beadandó dolgozatok. Nem azért, mert nem érdekes dolgokról kell írni, vagy mert nem tudok jól fogalmazni, vagy ilyesmi. Az a gond, hogy sose találok anyagot semmihez, és egy csomó idő elmegy azzal, hogy az ember beül könyvtárba, meg letölti az interneten, meg minden, és mégsem jön össze semmi. Vagy ha igen, az nem az, ami kéne. Például itt van egy téma: Franciaország turizmusa. Azt gondolná a laikus (pl én), hogy ehhez biztos van egy csomó minden, de igazából iszonyú nehéz összekaparni csak annyit is, hogy egy 5-10 oldalas valami meglegyen (képekkel együtt). Lehet, hogy én vagyok béna, de utálom. Pedig ha lenne anyag, iszonyú egyszerű lenne az egész, így meg – nem.
Kb minden csoporttársam így köszön be, hogy : “na, hogy állsz?” vagy “…hány oldal van már meg?” legalább megvan a beszédtéma… Bár lehetne valami jobb is.
Pytta blog 