A nap sztoriját el is felejtettem leírni tegnap, pedig eredetileg azért álltam neki a bejegyzésnek.
Ülök a suliban, előadáson, leghátsó sorban. Olyan a terem, hogy ugyan nagy, de nem lépcsőzetes, a tanár meg szeret össze-vissza mászkálni, hátra is, szóval mindenkit lát. És bár érdekes dolgokat mond, de kicsit már idős, úgyhogy csak olyan lassan öregurasan adja elő magát – ami néha iszonyúan álmosító tud lenni, főleg amilyen friss én szerdánként vagyok. Szó ami szó, lehajtottam a fejem, mert bizony rendesen elálmosodtam, és úgy hallgattam az előadást, néha elszundítottam, de azért követtem az eseményeket is. Egyszer csak azt hallom: “Elnézést nincs semmi baja a kolléga úrnak, ne hívjunk orvost?” De nem olyan ironikus hangsúllyal, hanem tök komolyan. Felnézek, hogy mi van ki lett rosszul, erre azt látom, hogy mindenki engem néz, kb ötven szempár szegeződik rám, rájöttem, hogy rólam lehet szó. Alig tudtam, mit nyögjek ki, mondom elnézést, jól vagyok nincs semmi baj, csak kicsit lehajtottam a fejem. Erre azt mondja a tanár: “Elnézést, hogy olyan altatóan beszélek.” Hát el lehet képzelni, majd’ lesült a képemről a bőr, legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá. Na egyes csoporttársaim azóta is ezzel szivatnak, nem nagyon örülök neki. Felmerül a kérdés, hogy ilyen esetekben nem lenne-e hasznosabb inkább valóban kialudni magam otthon? Különben is minek megy be egy ember ELŐADÁSRA? Át kell értékelnem az életstílusomat…
Pytta blog 