Kérdezi egyik srác a koleszban, hogy miért is írok én blogot? Azt mondja: Ez segít abban, hogy megvalósítsd önmagad? Pedig nem is ismeri azt a jó kis Crescendo-számot. Nem is jött rá a lényegre – ja, igazából ebben a koleszban elég kevesen ismernek, igazából csak a szobatársaim, de még ők sem egészen. Önmegvalósítás – ennyire balf*sznak nézek ki? Megmondtam neki, hogy van egypár ember, akikkel ezen az úton tartom a kapcsolatot. Szóval akit érdekel, az megnézi, akit meg nem, az ne foglalkozzon vele. Persze az internetnek az a nagy hátránya, hogy ezt bárki látja, és így igazából úgy tűnik, mintha egy exhibicionista kis genya lennék, de azt hiszem ez nem így van – még. Mindent tagadok.
Volt a koleszban fekvenyomó-verseny hétfőn, ez egy vicces esemény, amit immáron harmadik évben rendeztek meg, óriási nagy versengés van, meg izomkodás, fiúk lányok egyaránt beneveznek, és jó buli az egész. És most még azért is volt jó, mert ezüstérmet nyertem, azóta félnek tőlem az emberek, meg kicsit más szemmel néznek rám – de tényleg. Azt hiszem, meglepetést okoztam nekik, dehát ideje a szemléletváltásnak!
Néztem filmet is, az a címe, hogy Feketeország, magyar film, és iszonyúan beteg, nagyrészt színházi jelenetekből van összevágva, illetve gondolom ez egy darab akart lenni, vagy valami olyasmi, de olyan jelenetek vannak benne, hogy néha azt hittem elhányom magam. Ez valami olyan kortárs művészet, amit annyira nem tudok értékelni – persze azért jó ötletek is voltak benne, csak pár részt ki lehetett volna hagyni. De egyszer érdemes megnézni.
Hát röviden most ennyi, a lehangoló és sokat hajtogatott eszmefuttatásaimtól most megkímélek mindenkit – legalábbis írásban.
Pytta blog 