ARCHÍV – 27

Tegnap ismét huszonhetedike volt, de nem akármilyen. Már jó egy hónapja keringett a pletyka, hogy a mostani alkalommal régi jó volt osztályfőnökünk is tiszteletét teszi ezen az eseményen. Ez olyan dolog, amivel sokat poénkodtunk régebben, mert szerintem eléggé elképzelhetetlen volt a szituáció – de ma megtörtént. És annyira nem is volt hogyismondjam – fura. Bár ami azt illeti, engem azért kicsit feszélyezett a dolog, mert azért mégiscsak azt szoktam meg, hogy a tanár az tanár, mi meg mi vagyunk, és a suli, meg a füstös pincekocsma bennem valahogy nem összeegyeztethető – nem beszélve arról, hogy egy olyan embert kellene letegeznem, akit nyolc évig magáztam. Ez olyan dolog, ami biztos természetes lesz öt-tíz év múlva, de most kb olyan, mintha elkáromkodnám magam.

De azért volt, akit kevésbé akadályozott a “tanári” jelenlét a szabadságában és végülis egész jó dolgokról el tudtunk beszélgetni. Meg azért azt is meg kell említeni, hogy olyan emberek is lejöttek, akik már nagyon régen, vagy még egyáltalán nem voltak, akikkel már kb több, mint egy éve nem találkoztam… Ja, meg sem számoltam, de mindenesetre jó sokan összejöttünk, igaz, van aki csak rövidebb időre (most kivételesen benne voltam az elsők között, és zárásig maradtam!).

Persze jól kifaggattuk szegény tanárnőt, hogysmint mennek a dolgok a régi jó Deák téren, mi van a tanárokkal, meg minden – hát mit mondjak, annyira túl jó híreket nem kaptunk – de azért most egy kicsit sajnáltam, hogy már nem járok oda, nem szoktam ugyan visszajárni a suliba, kb mióta leérettségiztem, nem sokszor voltam ott, de most egy kicsit kedvet kaptam, hogy visszamenjek. Dehát úgysem fogok – mindegy.

A lényeg, hogy ez a mostani 27 szerintem iszonyat jó volt, komolyan, ilyet még kellene csinálni, hátha még a végén megszokom – bár ha más tanárok is lejöttek volna, lehet, még furcsábban érzem magam, de azért talán meg lehet szokni – végülis most már tényleg nem kell attól félnem, hogy másnap felelek töriből, vagy ilyesmi…

ARCHÍV – győzelem

Hát az a nagy igazság, hogy túl sok mindenről nem tudok írni, meg nem is akarok. Csak azt az egyet, hogy Petivel megnyertük a kolesz csocsóbajnokságát, mi lettünk az abszolút winner-ek, még egy frankó kis kupát is kaptunk. Mindez csak azért vicces, mert akárkivel játszunk, az szóvá teszi, hogy hogy lehet, hogy olyan jól játszunk, amikor a védelem annyira szar. Tudniillik én vagyok a védő, és úgy tűnhet másoknak, hogy nemigen figyelek oda száz százalékosan a játékra, ami néha valóban igaz, de ez csak azért van, mert nem veszem annyira véresen komolyan, meg azért, hogy eltereljem a figyelmüket – igazából nagyon is ott vagyok. Lehet, hogy valóban nem vagyok egy profi védő – de akkor miért kapott ki MINDENKI tőlünk??? Peti azért egymagában nem annyira szupercsempion… Meg azért én is mutatok egy kis fejlődést, még akkor is, ha a kivédett gólok felerészt csak a mázlin múlnak… De abból mindig van. Naszóval most büszke vagyok magamra.

Ja, még egy vicces: van egy lány, aki mindenkiről írt egy vicces jellemzést, aki játszott a “bajnokságon”, és kitette őket a faliújságra az eredmények mellé. Azt mondja rólam: Vigyázat, elméje teljes mértékben károsodott!!! Teljes mértékben – ez tetszik.

ARCHÍV – Őrült nagy buli!

Hétvége: szobatársam, Ati hívott hozzájuk Balassagyarmatra, már régóta terveztük, hogy legyen valami, de végülis csak most jött össze. És most sem egészen, mert szordzsnak meg közben begyulladt a torka, vagy mi, nem vállalta a dolgot, mert úgysem tudott volna semmit sem csinálni, de végülis hárman összeálltunk. Szóval szombat dél körül elindultunk Petivel, Ati meg már ott várt minket, kicsit körbevezetett a városon, aztán meg elmentünk a szállásunkra, ledobtuk a cuccokat, aztán meg Atiékhoz. Két helyszínből állt össze az esti program, először egy Makk Ász nevű szórakozóhelyre mentünk el, ott lehetett inni, meg enni pizzát, meg csocsózni is, maximálisan kihasználtuk a hely előnyeit, is kipróbáltuk mindhárom lehetőséget. Közben meg összeismerkedtünk egy-két helyi arccal, na az még érdekes volt.

A második program volt az igazi attrakció, amiért tulajdonképpen mentünk; van ott egy ilyen moziszerű helység, ahol hétvégente a bulikat szervezik, most rocktáncház volt, élőzenével. Három zenekar lépett fel, az előzenekar a Road volt, a főzenekar a Depresszió nevű együttes, az “utózenekar” meg az Osszián. Na most ezekről azt kell tudni, hogy ez az a fajta zene, amit normális körülmények között meghallva a falra tudnék mászni, és inkább kimenekülnék a világból… Olyanfajta rockzenekarok, amik mondjuk húsz évvel ezelőtt lehet, hogy jók lettek volna, de egy kicsit úgy érzem, hogy az ilyesmi nem annyira időszerű mostanában, persze nagy reneszánszát élik ma a rockegyüttesek, de nekem ez annyira nem tűnik hitelesnek – vagy mittudomén. Mindenesetre olyan mesterkélt ez az egész, amellett, hogy iszonyatosan egy kaptafára megy minden szám, nem csak egy együttesen belül, de mondjuk e között a három között sem tudtam volna különbséget tenni, ha mondjuk nem egymás után jönnek, hanem felváltva játszanak. Persze lehet, hogy az én fülem nem elég jó a ilyesmihez. És mindezeket csak azért merem leírni, mert a szobatársaim nem olvassák a blogot – legalábbis remélem.

De az a fura az egészben, hogy így élőben egész más volt ez a dolog. Meg azt is mondják, hogy egy kis alkohol megoldja az emberek ízlését, és bármi hangozhat jól. Na most valami ilyesmi történhetett velem is, mert tulajdonképpen egész kellemeset csalódtam, és nagyon jól éreztem magam, jó volt a társaság is, a zene is, a gyarmati bátor emberek, meg minden. (Nem tudom, tudtátok-e, hogy Balassagyarmat a Civitas Fortissima, a legbátrabbak városa, aki nem hiszi, járjon utána, de ez egy másik történet…)

Szóval ez volt a hétvége eseménye, ma már csak aludtam, meg ebédeltünk egyet, és feljöttünk a koleszba. És megint el lehet kezdeni egy újabb hetet…

ARCHÍV – 2006.11.16

Voltunk Szordzzsal meg a barátnőjével korcsolyázni egyik este, kicsit be voltam szarva, hogy zanyálok egyet-kettőt, de egész végig nem is estem el, lehet, hogy csaltam, vagy valami, de szerintem jól ment. Szóval örültem, hogy ilyen ügyes vagyok. Utána meg szordzs kitalálta, hogy kellene inni forralt bort. Csak az volt a baj, hogy mire ez az eszébe jutott, addigra már bezárt a műjeges ellátóintézmény, úgyhogy más helyet kellett keresni. Mondom, menjünk az Óbesterbe, hátha van ott. Elmentünk, de nem volt, kicsit csalódtam a törzshelyben, de végülis ez bocsánatos bűn. Elmentünk egy olyan kis kocsmába ott mellette, amit Barlang Borozónak hívnak, ott sem volt, de ittunk háromszáz forintért egy forró csokit (nem vicc, komolyan!), és haza is mentünk gyorsan. Hát ilyen dolgok történnek az életben…

ARCHÍV – Rájöttem

Rájöttem, hogy mi hiányzott eddig az életemből: A G. I. Joe!!! Nem tudom, hogy is jutott az eszembe, mindenesetre lejött egy pár rész a sorozatból, de ami a legjobb, hogy ebből csináltak egy egész estés filmet is, azt most sikerült megnézni – hát nem kicsit jó. Igazából tök más, mint amire gyerekkoromból visszaemlékeztem, meg persze egy csomó jelenet megmosolyogtató, már-már azt is mondhatná valaki, hogy gagyi – de épp ettől annyira jó. Hogy kőkemény emberek vannak benne, hogy ropognak a lézerstukkerek (és, hogy mégsem hal meg senki, mert azért ezt mégiscsak gyerekeknek szánták!), hogy mindenhol csúcstechnika van, és, hogy a Föld mindig veszélyben van a gonosz Kobrák miatt, de végül mindig megmenekülünk a hős amerikai katonák segítségével. És mindezt úgy csinálták meg, hogy generációk nőttek fel rajta. Szóval nem lehet rossz. Persze ma is felnőnek valamin az emberek, de az már más kérdés. Dzsiájdzsó jó, akárki akármit mond… (A képek meg magukért beszélnek, ha a szavak nem győztek volna meg valakit.)

Most mondja valaki erre, hogy nem jó…

ARCHÍV – 2006.11.09

A nap sztoriját el is felejtettem leírni tegnap, pedig eredetileg azért álltam neki a bejegyzésnek.

Ülök a suliban, előadáson, leghátsó sorban. Olyan a terem, hogy ugyan nagy, de nem lépcsőzetes, a tanár meg szeret össze-vissza mászkálni, hátra is, szóval mindenkit lát. És bár érdekes dolgokat mond, de kicsit már idős, úgyhogy csak olyan lassan öregurasan adja elő magát – ami néha iszonyúan álmosító tud lenni, főleg amilyen friss én szerdánként vagyok. Szó ami szó, lehajtottam a fejem, mert bizony rendesen elálmosodtam, és úgy hallgattam az előadást, néha elszundítottam, de azért követtem az eseményeket is. Egyszer csak azt hallom: “Elnézést nincs semmi baja a kolléga úrnak, ne hívjunk orvost?” De nem olyan ironikus hangsúllyal, hanem tök komolyan. Felnézek, hogy mi van ki lett rosszul, erre azt látom, hogy mindenki engem néz, kb ötven szempár szegeződik rám, rájöttem, hogy rólam lehet szó. Alig tudtam, mit nyögjek ki, mondom elnézést, jól vagyok nincs semmi baj, csak kicsit lehajtottam a fejem. Erre azt mondja a tanár: “Elnézést, hogy olyan altatóan beszélek.” Hát el lehet képzelni, majd’ lesült a képemről a bőr, legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá. Na egyes csoporttársaim azóta is ezzel szivatnak, nem nagyon örülök neki. Felmerül a kérdés, hogy ilyen esetekben nem lenne-e hasznosabb inkább valóban kialudni magam otthon? Különben is minek megy be egy ember ELŐADÁSRA? Át kell értékelnem az életstílusomat…

ARCHÍV – 2006.11.08

Kérdezi egyik srác a koleszban, hogy miért is írok én blogot? Azt mondja: Ez segít abban, hogy megvalósítsd önmagad? Pedig nem is ismeri azt a jó kis Crescendo-számot. Nem is jött rá a lényegre – ja, igazából ebben a koleszban elég kevesen ismernek, igazából csak a szobatársaim, de még ők sem egészen. Önmegvalósítás – ennyire balf*sznak nézek ki? Megmondtam neki, hogy van egypár ember, akikkel ezen az úton tartom a kapcsolatot. Szóval akit érdekel, az megnézi, akit meg nem, az ne foglalkozzon vele. Persze az internetnek az a nagy hátránya, hogy ezt bárki látja, és így igazából úgy tűnik, mintha egy exhibicionista kis genya lennék, de azt hiszem ez nem így van – még. Mindent tagadok.

Volt a koleszban fekvenyomó-verseny hétfőn, ez egy vicces esemény, amit immáron harmadik évben rendeztek meg, óriási nagy versengés van, meg izomkodás, fiúk lányok egyaránt beneveznek, és jó buli az egész. És most még azért is volt jó, mert ezüstérmet nyertem, azóta félnek tőlem az emberek, meg kicsit más szemmel néznek rám – de tényleg. Azt hiszem, meglepetést okoztam nekik, dehát ideje a szemléletváltásnak!

Néztem filmet is, az a címe, hogy Feketeország, magyar film, és iszonyúan beteg, nagyrészt színházi jelenetekből van összevágva, illetve gondolom ez egy darab akart lenni, vagy valami olyasmi, de olyan jelenetek vannak benne, hogy néha azt hittem elhányom magam. Ez valami olyan kortárs művészet, amit annyira nem tudok értékelni – persze azért jó ötletek is voltak benne, csak pár részt ki lehetett volna hagyni. De egyszer érdemes megnézni.

Hát röviden most ennyi, a lehangoló és sokat hajtogatott eszmefuttatásaimtól most megkímélek mindenkit – legalábbis írásban.

ARCHÍV – 2006.11.05

Micsináltam a szüneteben? Azt hiszem nagyon röviden meg tudnám fogalmazni a főbb eseményeket – mert nem volt belőlük olyan sok. Az egész ott kezdődik, hogy tanultam. De tényleg.

És rájöttem, hogy ha minden hét suli után lenne egy hét szünet, akkor egész jó lenne a közérzetem, mert így van időm felfogni, hogy mit is vettünk az alatt az egy hét alatt. Na mindegy, ez most hülyén hangzik, de tényleg sokat tanultam, és tényleg egy csomó dolog megvilágosodott, amikről azt hittem, hogy tök bonyolultak, és kiderült, hogy pofonegyszerű az egész. Meg arra is rájöttem, hogy ha igazán ezzel akarnék foglalkozni, akkor most el kéne indulnom, és körbeutazni a világot, és kb egy év múlva ilyenkor folytathatnám az egészet. Mert például mi értelme van bemagolni az Alpok különböző vonulatait, ha még életemben nem jártam ott? És még kb sokezer ilyen hely van, de akkor miért ezt tanítják? Legyen olyan tárgy is, ahol sokan megbuknak? De igazából még ez sem igaz, mert az egészet be lehet magolni, és meg van oldva. Egy adott vaktérképen tudom mi hol van. És? Ha mondjuk kiraknának egy akármilyen hegyen, és megmondanák, hogy hol vagyok, ugyanúgy nem tudnám merre induljak – legalábbis nem az itt tanultak alapján. Pláne, hogy az egészet elfelejti az ember egy héttel a zh után. Mindegy, nem megyek bele, mert annyira nem érdekes a téma, meg gondolom ez minden egyetemen így van, biztos nővérem is tudna mesélne egyet-smást, de azért jólesik panaszkodni.

Arra is rájöttem a szünetben, hogy az emberek milyen könnyen félre tudják érteni egymást, és hogy egyvalakinek a szavait hogyan lehet két teljesen eltérőképpen hallani. Hát ez egy ilyen világ. Azt hiszem ma sem megyek bele hosszú monológokba, úgyhogy itt most be is fejezem.

Ja és még valami – benne vagyunk az elődöntőben a csocsóbajnokságon!!!