Hétvége: legelőször is újraolvastam a tavaly április negyediki posztomat, az akkori geográfus kihelyezett “szakhétvégéről”, és amellett, hogy még mindig egyetértek magammal, azt is meg kell állapítanom – bár ezt is tudtam volna enélkül is -, hogy az idei hétvége sokkal jobban sikerült.
Pedig az a nagy igazság, hogy nem vártam túl sokat tőle, ugyanis pénteken egész nap olyan mocsok idő volt, hogy még az ablakon sem mertem kinézni, nemhogy egy esetleges holnapi kirándulásra gondoljak. ezt a verziót abszolút elvetettem, mondom fasza lesz, mert egész nap kuksolhatnak a házban a srácok/lányok. Apropó emberek, előzetes felmérések alapján úgy nézett ki, hogy jóval többen leszünk, mint tavaly, nagyjából mindenki, aki számít, mínusz egy-két ember, plusz pár olyasvalaki, akit nem is ismerek. Összesen huszonöt hely kelt el, velem együtt huszonhatan voltunk – elvileg, mert én nem számoltam meg -, és az már majdnem huszonhét… De pénteken még ez is rosszul esett, mert azt gondoltam, hogy ilyen sok embernek lesz nem-olyan-amilyet-vártunk hétvégéje.
És láss csodát: szombaton hét ágra sütött a nap, nem kicsit lepődtem meg, és azt hiszem nem kicsit örült mindenki ennek az időnek. Miután beköszöntem, hogy ugye megjöttetek? gyorsan ki is ötöltük, hogy minél előbb elmegyünk túrázni, a Nagy-Hideg-hegy volt a végcél. Arról azt kell tudni, hogy kb olyan kétésfél-három órás út, és télen igen cseles tud lenni, például tavaly kb ilyenkor amikor ott voltam, egy szakaszon nem volt letaposott út, és igen nagy hóban gázoltunk – asszem az is le van írva valahol a márciusi dolgok között.
A túráról: mivel sokan voltunk, ezért kicsit szétszakadozott a csapat, és sokszor kellett bevárnunk egymást, nem gondoltam volna, hogy odaérünk, mert amúgy is kicsit későn indultunk. Olyan osztálykirándulás fílingje volt az egésznek, noszogatni kellett a népet, meg a szokásos “sok van még hátra?” kérdés is nem egyszer elhangzott, amit persze általában hozzám intéztek, mint helyismerettel rendelkező embernek, én meg nem tudjam, hogy sokat mondjak, vagy keveset, mert ennek csupán pszichológiai jelentősége van, igazából én sem tudom, mennyi van még hátra, csak épp az aktuális lelkiállapotom alapján. Szerencsére végig volt letaposott utunk, és a kezdeti sétálgatós tempót felváltotta egy na-már-nincs-sok-hátra-húzzunk-bele tempó, ami őszintén szólva még engem is megerőltetett. És csodák csodájára mindenki kivétel nélkül elért a végcélig, nagyon büszke voltam rájuk, mert erre nem számítottam, és le a kalappal – főleg a lányok előtt, mert meglepően keveset panaszkodtak :)
A “csúcson” nem sokat időztünk, annál is inkább, mert még sötétedés előtt haza akartunk érni, és a kilátás sem volt túl jó, pechünkre pont leszállt egy kis köd, úgyhogy egy idő után már az orrunkig sem láttunk szinte – persze ennek is megvolt a maga hangulata.
A visszaút egy pöttyedt latyakos volt, mondhatnám senki nem úszta meg szárazon, igen erősen elkezdett olvadni az anyag, de azért valahogy hazajutottunk.
Apropó hazajutás, azt a pillanatot azért nem hagyhatom ki, amikor azt a pár embert, akikkel jöttem (mert mondanom sem kell, visszafelé, is szétszakadozott a csapat), elvittem kicsiny hajlékunkba, eredetileg azért, mert meg akarták nézni a lovat, aztán az lett belőle, hogy apám behívta őket melegedni, és persze visszautasíthatatlanul ráunszolt mindenkire egy-egy felest, kaptak egy kis ízelítőt a falusi vendéglátásból, szó szerint, én mondjuk kicsit kínosan éreztem magam, mert gondolom ők nem ehhez vannak szokva, de tulajdonképpen a falusi emberek tényleg ezt csinálják, én mondjuk ki nem állhatom, amikor rám unszolnak valamit, de ez azért van, mert bárhova elmegyünk rokonlátogatni, mindenki ezt csinálja. Sőt, szerintem ez mindenhol így van. na mindegy.
Otthon vacsiztam egyet, aztán jött a second turn, az esti buli, ami úgy lett meghirdetve, hogy farsangi bál lesz, és mindenki öltözzön be, úgyhogy fogtam a cserkészingemet, és felöltöttem, ez ilyen kényelmes megoldás, de úgy vettem észre, hogy tetszett mindenkinek. Kreativitásban nem csalódtam a többiekben, illetve ha igen , akkor csak pozitívan, a legjobban a vonatindító-jelmez tetszett, meg a kényszerzubbonyos őrült sem volt rossz ötlet – azt a jelmezt utána kb mindenki kipróbálta, és kihagyhatatlan az a srác, aki SÖRNYITÓNAK öltözött, persze ezt így nem igazán lehet elképzelni, meg leírni sem, de ha lesz kép, majd felrakom. Sörnyitó – hogy lehet ilyet kitalálni… Azt est további része az általános jókedvé volt, meglátszott mindenkin az a tizenix kilométer a lábunkban, úgyhogy éjfélre vége is lett az egésznek, de szerintem nagyon jó volt.
Hát kb ennyit a hétvégéről, összességében szerintem jól sikerült, és annak örültem leginkább, hogy olyan jó sokan jöttek, és az az igazság, hogy azért maradt még megnéznivaló a környéken, szerintem ők sem bánták meg, hogy jöttek – hű de diplomatikusan írok basszus. Szóval merje valaki azt mondani, hogy nem volt jó!
Képek biztos lesznek – majd egyszer.
Pytta blog 