Szordzs egy nyomorult golyót tologat a képernyőn, úgy hogy le ne essen a nagy semmibe, Antiati a legújabb Elvis Presley slágereket hallgatja, Volfi meg épp most fejezte be a Yellow Submarine végignézését, én meg már vagy három órája azon töprengek, hogy vajon van-e értelme az életnek… Valahogy minden közelgő vizsgaidőszak ezt az érzést kezdi el táplálni bennem. Na jó, annyira persze nem vészes a helyzet, mert mit panaszkodik egy senki kis geográfus tanuló, amikor vannak sokkal vértizzadósabb szakok is, de ez engem nem vigasztal. Megmondom mi van: csoporttársaim szereztek egy feladatsort, ami lehetséges, hogy a holnapi talajtan zh lesz, vagy legalábbis valami egészen hasonló, válaszokkal, meg minden. És az a borzasztó, hogy még így sem tudnám megcsinálni a feladatokat. Ez az egész dolog ahhoz hasonlít, mint amikor tizedikben, vagy mikor év végén írhattam javítódolgozatot németből, és az egyik lány megírta hamarabb, és odaadta a feladatsort, és én pont ugyanazt írtam, és így kaptam meg a négyest. Úgy, hogy bemagoltam, hogy mit hova kell írni, de egyébként fogalmam sem volt az egészről. Hát azon már túl vagyok, de a mostanitól nagyon félek. És ebből csak az A csoport feladatai vannak meg, és félek, hogy az sem ugyanaz lesz. De ha az lenne, az piszok nagy mázli lenne, és megint egy hétig lelkiismeret-furdalásom lenne, hogy így kaptam jobb jegyet. Ha meg nem, akkor azért… Súlyos kérdések ezek, de inkább legyen lelkiismeret-furdalásom, minthogy megvágjanak…
Ezután pedig egy kicsit megízlelhetem a szabadság ízét, mert januárig nem ér semmi komolyabb trauma, hacsak meg nem tudom a gyakorlati jegyeimet még ezen a héten. Nem vagyok pesszimista, vagy borúlátó alkat, de nem számítok semmi jóra – ha szabad ilyet mondani…
Pytta blog 