Na jön a beszámoló: általában nem szokott velem sokminden történni a hétvégén, de ez a mostani most kivételnek tekinthető.
Az volt, hogy szombaton egy jó nagy túrán voltam, ami még nekem is sok volt, pedig én igazán sokat szoktam kirándulni, egyrészt mert adja magát a környék, másrészt mert legtöbbször nincs jobb dolgom, harmadrészt mert jó. De ilyenen még nem voltam. Lassan (1-2-3) nap múlva már 19 éves leszek, de ekkora hóban még nem túráztam – persze ez engem minősít, mert egy lekvár vagyok, de én igazán csak télmentes időben szeretek túrázni… Azon apropóból történt most ez a különleges alkalom, hogy a lelkészünk kitalálta, hogy a fiataloknak kell valami programot csinálni. Mert nálunk nincsen ifi, vagy ilyesmi, legalábbis eddig nem volt, mert amúgysem vagyunk túl sokan…
Szóval összejöttünk kb tizenegynéhányan, és elindultunk. Egy ideig volt út, aztán úgy az út kétharmadánál, ahol már kezdett meredek lenni a dolog, ott megszűnt, úgyhogy olyan combközépig érő hóban meneteltünk. Élmény volt. A végcél a Nagy-hideg-hegy volt, és végülis nem is tévedtünk el, ezen igazán csodálkozom… De a lényeg nem is igazán a túrán volt, hanem a társaságon. Ott volt például két egykori osztálytársam, akikkel kb azóta nem beszélgettem úgy igazán, mióta elmentem a suliból. És mennyit változtak, Úristen!!! Annyira furcsa, olyan, mintha nem is igazán ismerném őket, de tényleg – erről nem is írok inkább, mert nem tudom megfogalmazni, de tényleg hihetetlen egy élmény volt. És nem csak velük voltam így, rájöttem, hogy egyáltalán a falu lakóit nem ismerem. Mintha az utóbbi hm… 8/9 évben nem is itt éltem volna – ja, hogy így is volt? Hát igen, de talán még be lehet hozni a lemaradást. És összességében a kirándulás is jól sikerült, nem tudom, hogy az elfogyasztott alkoholmennyiségnek, vagy csak úgy egyáltalán a kezdeti lelkesedésnek köszönhetően…
Tegnap akartam térképészet-házit csinálni, merthogy van egy kis lemaradásom, de aztán kiderült, hogy az egész házban nem lehet fellelni egy szögmérőt… biztos amikor leérettségiztem, elégettem az összes matematikával kapcsolatos segédeszközt örömömben, vagy nem tudom, de az ilyen dolgokat mindig nehezen találom meg. A körzőre is csak véletlenül bukkantam rá a színesceruzák között. Miután a fél családot bevontam a keresésbe, végül mégiscsak találtunk egy lila milka-tehenes papír szögmérőt (biztos valami csokihoz adták) – de ezt most meg kell becsülni!!! Aztán mire megtaláltuk az eszközt, már el is ment a kedvem a térképészettől, úgyhogy nem jutottam túl sokra…
Voltam ping-pongozni is pénteken is, meg hétfőn is, erről még nem is írtam, pedig ez egy olyan alkalom, ahol sok tapasztalatot lehet szerezni a felnőttkort illetően (én vagyok a legfiatalabb, és kb 40 év az átlagéletkor úgy egyébként), másrészt pedig kell edzenem a kollégiumi ping-pong bajnokságra!!! Nem is gondolná az ember, hogy egy ilyen kis faluban ennyire jól játszanak az emberek, de az az igazság, hogy szerintem ott én vagyok a leggyengébb, pedig annyira nem játszom rosszul (mint mondjuk 5 éve). De úgy látszik ez a ping-pong ilyen civilizációs sport, minden suliban ezt nyomják, persze ha nem fociznak… Pedig régen milyen büszke voltam magamra, hogy ‘tudok’ ping-pongozni! Ja, kb hatodikos koromban fogtam először ütőt a kezemben, asse tudtam mi merre hány méter, aztán még kilencedikes koromig úgy játszottam, hogy az inkább csak vicc volt a többiek szemében. Na mindegy, befejezem a nosztalgiázást.
Ennyit a hétvégéről, kezdek visszaszámolni a tavaszi szünethez, már nincs sok idő!!! ( Ej de sokat írtam…)
Pytta blog 