ARCHÍV – 2005.03.31

Azt lehet mondani, hogy a tegnapi nap egész jól sikerült. Persze amikor találkozom az osztálytársaimmal, az mindig valami jót jelent, de nem csak ezért… Most például elég döcögősen indult a dolog, mert amikor lementem, összesen négy személy volt a kocsmában – a csapossal együtt!!! De ezek közül az egyik az osztálytársam volt (legalább), úgyhogy csak egy röpke pillanatra futott át az agyamon, hogy biztos-e, hogy mára volt megbeszélve, de aztán megnyugodtam. Egyébként nem lettem volna meglepődve, ha nem ma lett volna, mert néha az is komoly fejtörést okoz, hogy egyáltalán milyen hónap van, nemhogy még a napokat is megjegyezzem. Például mióta nincs pénteken óránk, tehát csütörtök az utsó nap, minden héten azt hiszem csütörtökön, hogy péntek van, aztán pénteken azt, hogy szombat, és ez hihetetlenül zavaró tud lenni…

De visszatérve az Óbesterre: összesen végülis tizenhárman gyűltünk össze (mint a gonoszok – vagy az más?), ami mondjuk az osztály fele, az egész jó arány, tekintve, hogy kb hat személy jelenlétére szinte egyáltalán nem számíthatunk (legalábbis én engem eléggé meglepnének) – most vajon ki az a hat ember, lehet találgatni… Szóval többen voltunk mint múltkor, ez a lényeg. És jó volt a hangulat is, bár egyesek biztos nem örültek annak, hogy rossz volt a tv, és nem tudtunk együtt izgulni A MECCSEN (mondom én – asse tudtam ki játszik, de nem ez a lényeg), pedig mi mindent megpróbáltunk – én mentálisan, a bme-s beállítottságúak pedig fizikailag próbálták kezelni a helyzetet. De nem volt remény. Mindazonáltal megint jókat beszélgettünk, meg nosztalgiáztunk, meg felidéztük, hogy a Szabolcs sírt, meg ilyenek… (Jujj, ez kicsit gonosz volt, de talán nem sértődik meg, hogy leírtam – ezt úgysem sokan értik…). Ezek az emberek már nem nagyon változnak meg van egy olyan érzésem. De nem is baj.

Ma reggel kétszer is meggondoltam, hogy felkeljek-e, de végülis megerőltettem magam, mert az éltetett, hogy FIQ elhozza nekem a Fattyboarding-ot, meg a Crescendo-t, és ezért igazán érdemes felkelni!!! És tényleg elhozta, nem mintha kételkedtem volna benne, csakhát bármi közbejöhetett volna – de nem, úgyhogy most elronthatatlan jókedvem van! Ezt még az is fokozta, hogy délutánra már elég meleg lett ahhoz, hogy ne fagyjak meg kardigánban, és így ne tegyek magamnak szemrehányást, hogy miért nem öltözök fel rendesen. Ugyanis reggel azért nem volt kellemes az a hűvös levegő.

Kaptam visszajelzést, hogy jó a blog, úgyhogy most már megvan a motivációm, hogy még szorgalmasabban írjak – persze azt azért hozzá kell tennem, hogy a nyár közeledtével egyenesen arányosan fog csökkenni a haszontalanul eltölthető szabadidőm, de azért majd igyekszem…

Péntek-szombat nagyszabású geográfus- buli lesz Nagybörzsönyben (úgy, hogy nem is én szerveztem), ami egy kissé megosztotta most a társaságot, mert olyan hirtelen jött, de azért én remélem, hogy jó lesz, azt hiszem lesz mit írnom róla! A legnagyobb lol, hogy már kb öten megkérdezték: Laci te mész a kirándulásra hétvégén? Mondom: NEM, inkább hazamegyek… Na mindegy, most már szerintem nagyjából megjegyezték, hol lakom – holnap akár meg is nézhetik páran!

Egész szép mennyiséget írtam, erre nem is számítottam…

ARCHÍV – 2005.03.30

Na, most írok, mert ma már tuti nem lesz időm.

Bizonyos napokon bizonyos emberekkel bizonyos helyzetekben egész jókat lehet beszélgetni. A mai nap véletlenül éppen ilyen volt, ezt meg kell jegyezni, mert ritkán van ilyen…

Beneveztem a Zabhegyező-t a Nagy Könyv-re, most olvastam, és tényleg brutálisan jó, nekem legalábbis nagyon tetszett…

Tegnap megnéztük a Szezon-t, a magyar filmgyártás egyik újabb gyöngyszemét – azt hiszem nem nyerte el eléggé a tetszésemet, olyan egyszermegnézős film…

Este Óbester!!!

ARCHÍV – 2005.03.29

Huh!!! Újra itt vagyok, mielőtt még bárki is valami rosszat sejtene, nem tört el a kezem, nem haltam meg, csak otthon voltam. Jóóó sokáig… És az ilyesmi többek között azzal jár, hogy megpróbálom kezelni heveny internetfüggőségemet, egész szép eredménnyel – mint látható.

Valamit kéne írnia a szünetről, de mivelhogy nem igazán akarok most valami részletes beszámolóba belemenni, meg egyébként sem lenne érdemes napról napra leírni ügyes-bajos és amúgy is kissé unalmas viselt dolgaimat (na most már én sem értem ezt a mondatot), így aztán úgy döntöttem, hogy… Kezdjük előről:

Szóval mi is volt ebben a szünetben: sütött a nap, meg esett az eső is, meg többnyire aludtam, vagy ha nem, akkor tv-t néztem, vagy ha assem, akkor passziánszoztam a gépen. Egyébként meg idén először voltam biciklizni is, ami azért jó dolog, mert biciklizni rulz, mert lehet kerülgetni a kátyúkat, meg szidni az autósokat (már ha olyan helyen megy az ember, de most terepre nem igazán merészkedtem, mert még elsüllyedek…). És voltam templomban is, összesen … 1-2-3, NÉGYSZER, egyedi rekord, mert ha már húsvét, meg ha már nincs jobb dolgom, akkor elmegyek – nameg hiányzott már, hiába, ez a deákos múlt…

De: egyszer minden jónak vége szakad, nem mintha nem szeretném a városi hangzavart, vagy az autók által szemembe csapódó port, csakhát otthon mégis olyan más… Na jó, ezt felejtsétek el, örülök, hogy itt vagyok, feltöltődve, megújulva (s mindezt változatlan áron!). (Hú, tényleg túl sok tv-t néztem…)

ARCHÍV – 2005.03.19

Itt vagyok suliban, de tulajdonképpen nem sok értelmét látom annak, hogy bejöttem, egyébként is inkább azt tervezgetem, hogy mivel fogom tölteni a szünetet, meg, hogy melyik vonattal megyek haza, úgyhogy igencsak össze kell szedni a gondolataimat, hogy oda tudjak figyelni, mi történik az órán. Ráadásul úgy keltem ma reggel, hogy legszívesebben földhöz vágtam volna az ébresztőórát, csak azért nem tettem, mert az a mobilom is egyben, és biztos megbántam volna. Helyette elszámoltam tízig, aztán úgy döntöttem, hogy egy fél pillanatra még visszafekszem, de mivel tudom, hogy úgyis egyből visszaaludnék, ezért inkább fogtam magam, és felültem. Aztán valahogy kicsoszogtam a fürdőszobába, és minden megoldódott, bár most statisztikán újra visszazuhantam a reggeli állapotomba, ebből adódóan nem sokra emlékszem az órából, de a többiek is azt mondják, hogy nem volt semmi érdekes. Hihetetlen, hogy ennyire fáradt vagyok, pedig most hm… 1, 2, 3, … majdem kilenc órát aludtam, és az azért nem kevés! Ezt nem értem, de mindegy…

Még bemegyek egy órára, ha már itt vagyok, bár szerintem jobb lett volna, ha reggel inkább egyből hazamegyek, de most már mindegy. És előtte még gyűjtök valami anyagot az elsivatagosodásról, mert nagyon félek ettől a kiselőadás-dologtól. Valami hasznosat is csinálok még ma, úgy néz ki – ha nem alszom el…

ARCHÍV – 2005.03.18/2

Na, ma is történt valami érdekes: voltam volt suliban városismereti vetélkedőn, mint posztumusz csapat. Szeressük az ilyen dolgokat, mert poén, és amúgy sem túl gyakran találkozok régi osztálytársakkal. Most összejöttünk öten, és jól elvoltunk, mert túl sok tétje nem volt a dolognak, de azért rajta voltunk a témán, szóval nem azt csináltuk, mint régen, hogy beültünk a mekibe és sz*rtunk az egészre, hanem azért rendesen végigmentünk az egész kerületen, igaz a feladatokat nem vettük túl komolyan, de azért a lelkesedésért még akár valami különdíjat is kaphatunk.

Miről is szól ez a városismereti vetélkedő: van egy kerület (idén az I.), és van x kérdés, azokra kell válaszolni. Persze megosztva ment a dolog, még szép, hogy én kaptam a legstrapásabb kérdéseket, számolni a szobrokat, meg bemenni kérdezősködni a cukrászdákba, meg ilyen állatságok… Kicsit nehéz volt a koncentráció így négy és fél óra alvással, de azért bírtam, egész olyan volt, mintha egy kicsit megint gimis lennék – persze nem, de azért jó volt. Sok ismerős arc, a régi emlékek – na ebbe most nem megyek bele…

Kíváncsi vagyok mi volt az éghajlatváltozás órán, merthogy arra most nem mentem be; valamit valamiért. Holnap még suli, aztán végre jöhet egy kis pihi, most is majd’ leragadnak a szemeim, úgyhogy nem is folytatom tovább.

ARCHÍV – 2005.03.18

Újabb szociológiai tapasztalatokkal gazdagodtam a nagyvárosi éjszakában, kezdve a borozóktól a csocsóasztalokon át a táncparkettig…

Hát meg kell mondjam, megint fergetegesre sikerült a geográfus (bocsánat, nem akarok senkit kirekeszteni), föcis összejövetel, annak ellenére, hogy nem indult valami bizalomgerjesztően – vagy csak én láttam így…

Először a Grinyó nevű vendéglátóipari egységet (sosem tudom meg a rendes nevét) látogatta meg kicsiny csoportunk, amely aztán idővel egyre csak duzzadt és duzzadt. A helyről azon kívül, hogy nem tudtak rendes nagyfröccsöt kiszolgálni, meg, hogy kb a saját hangomat sem hallottam, (ez az ott lévő társaság miatt volt) nem sok jó mondható el, na persze csak viccelek, mert egyébként jó volt, csak kicsit sokan voltunk, meg szorosan, meg… nem tudom. Szóval inkább úgy döntöttünk, hogy mégiscsak hasznosan töltjük az időt, és átugrunk csocsózni a jó öreg Íjászba, ez már csak azért is hasznos ötletnek bizonyult, mert a társaság egy része eleve oda gyűlt össze. Szóval még többen lettünk – és ez még csak a fele. Jó volt a csocsózás is, és ezt nem csak azért mondom, mert az egyik meccsen 10-0-ra nyertünk, és az ellenfélnek másznia kellett az asztal alatt (jaj, eszembe jutottak a régi emlékeim, amikor én voltam a szenvedő alany), de tényleg volt hangulat, és jól éreztük magunkat.

Azt hiszem már ki is lehet találni mi volt a következő állomás: mi más, mint a Süsü. Na erről lehetne igazán mesélni, de megpróbálom visszafogni magam. Később érkeztünk, mint a múltkor – eleve tömeg volt mindenhol. Amíg – szó szerint – átverekedtük magunkat a ruhatárba, majd a tánctérre, megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy ‘mit is keresek én itt már megint?’, de persze nem úgy, és nem is gondoltam komolyan, de kicsit bele kellett rázódnom, hogy élvezzem a dolgot. Kicsit szétszakadozott a csapat időközben, de a biztos pont: irány táncolni. Na most először még nem is volt semmi baj, kényelmesen mozoghattunk, aztán kezdődött ugyanaz a forgatókönyv: először a ‘jaj bocs, meglöktelek’, utána a ‘menny má’ arrébb léccives’, végül a ‘férjé’ má’ el vazzeg’ állapot, kicsit úgy éreztem magam, mint valami túlélősóban, csorgott rólunk a víz, alig kaptam levegőt egy idő után, de elhatároztam, hogy küzdök a végsőkig… Kb másfél órát bírtam, de azt hiszem ez is új rekordidő. Kis pihenés, aztán újra bele a közepébe – és mivelhogy most jóval tovább maradtam, megtapasztalhattam azt az állapotot is, amikor már kevesebb ember van benn újra. Hihetetlen volt. De minden cinikus gúnyos felhang ellenére nagyon jó volt ott ugrálni, ha másért nem, hát a tapasztalatszerzésért…

A zenék: szinte óramű pontossággal játszották le újra a rockefeller skank-at, meg a Stayin’ Alive feldolgozást, de később voltak még ismerős számok: part-timer lover, meg a walking on sunshine. Volt egy olyan szám is, amire táncolni sem lehetett, a pulp fiction zene, még a szalagavatós tánctanárunk mondta, hogy erre nem lehet igazán táncolni – akkor nem hittem el, de most kipróbáltam: igaza volt. Naszóval érdekes volt a zenei felhozatal, dehát ez van, ezt kell szeretni, Kicsit úgy érzem, kezdem lehúzni ezt a süsüt, pedig az igazság az, hogy azért jó volt, csak a jó dolgokról nem lehet olyan érdekesen írni. Az sokkal viccesebb, hogy ragadt a padló néhány helyen a rágógumitól ( vagy nemtom mitől), meg hogy egy illuminált állapotban lévő srác egy jó ideig félpercenként rálépett a lábamra – na mindegy.

Na, az a lényeg, hogy jó volt, meg hogy most is megismertem x+1 új arcot (sajnos a nevekre mégannyirasem emlékszem), meg, hogy geográfusnak lenni jó!!!!!

ARCHÍV – 2005.03.17

Nagy nap ez a mai, megint rá kellett ébrednem, milyen öreg is vagyok… Egyre öregebb, illetve eggyel öregebb, ma. Na mindegy, annyira nem vészes…

Jól indult a nap, mivelhogy elmaradt az első órám, második meg nem volt, úgyhogy délre mentem csak a suliba, és fél négyre már végeztem is. Új részidő. Beindult az aláírásgyűjtő gépezet, a szervezésről az talán elárul valamit, hogy két különböző helyen indult meg a dolog, úgy, hogy nem tudtak egymásról a szervezők… Na mindegy, én azért aláírtam mindkét lapot, ezen ne múljon… Sajnos a kétórai ‘gyűlésről’ lemaradtam, mert muszáj volt bemennem térképészet gyakra, a gyakveztő lány már így is berágott egy kicsit ránk, mert múltkor az egyik srác egyszerűen hazament óra közepén. Szóval jobb nem késni, mert itt a tanár jó/rosszindulatán múlik, hányast kapok, sajnos a kezében vagyunk. Egyébként nem irigylem őt, dehát ez van. Én nem lennék tanár egyetemen – nem mintha ez a veszély csak egy kicsit is fenyegetne…

Ma is lesz geo-buli, kicsit erőltetett menet volt a szervezés, de biztos jó lesz, meg úgy tűnik jó sokan jövünk – majd írok beszámolót, ha megfelelő lelkiállapotban leszek. Hát akkor most mára ennyit.

ARCHÍV – 2005.03.16/2

Néha egészen nehéz belegondolni is abba, hogy képes vagyok tíz (mégegyszer: tíz) egész órát benn tölteni az egyetemen – és mégis túlélem. Persze nem panaszkodom, mert lehetne rosszabb is, és én igazán nem szoktam panaszkodni (sokat), de azért ebbe mégis fura belegondolni. Ugyanakkor ha valaki megkérdezné, hogy miről tanultam a  mai nap, akkor igencsak bajban lennék, szerintem nagyhirtelen asse jutna eszembe, milyen óráim voltak… De azért szép lassan kezd beugrani, csak annyira sok volt ez nap, hogy megpróbálok nem is emlékezni rá…

Viszont végre egy jóhír: itt a tavasz!!! Ez most tényleg jó, végre nem annyira depis az emberek arca a négyeshatoson, nem kell korcsolyázni a járdán, meg figyelni, hogy ne fröcsköljenek le hólével az arrajáró autók… Ideje is volt már!!! Hát ez van, örülök magamnak…

ARCHÍV – 2005.03.16

Tegnap este megnéztük az ‘Átok‘ (The Grudge) című nagysikerű filmeposzt, olyan hörgős beszaratós japós horrorfilm, tényleg elég félelmetes volt, csak miután vége a filmnek, az embernek valahogy elmúlik a félhetnékje, úgyhogy szerencsére nem álmodtam falfehérre festett arcú japán kiskölykökkel, meg leszakadt állkapcsú zombikkal…

Ma is volt plakátozás, pedig időben felkeltem, és be is akartam menni órára, de egyszerűen magával ragadott – a lelkesedés. Vagy tudomisén, de végülis úgy alakult, hogy plakátragasztással töltöttem az első órát. Bár mentségemre legyen, hogy amint befejeztük, beültünk órára, és arról már igazán nem én tehetek, hogy a tanár húsz perccel korábban befejezte, így csak hat percet élvezhettem a folyókanyarulatokat részletező előadást… És ez még csak az első óra – csak mivel most van szabad egy órám, gondoltam írok valamit.

Egyébként erről az egész eltés szervezkedésről: holnap lesz valami petíció, de az az igazság, hogy – lehet, hogy én vagyok pesszimista, de – nem igazán bízok ennek az egész dolognak a sikerességében. Úgy értem még mindig nem tudom, hogy ezzel vajon el lehet-e érni akármit is. Persze jó dolog, hogy lógunk az órákról, meg fontos a lelkesedés, meg minden, de én inkább csak úgy érzem, hogy azért csinálom ezt az egészet, hogy megnyugtassam a lelkem… És végülis valóban erről van szó – én megtettem, ami tőlem telhető, aztán hogy mi lesz ebből az egészből, arra nagyon kíváncsi leszek, de még talán valami jó is kisülhet belőle. Majd kiderül, szerintem nem kell rá sokat várni. coming soon

ARCHÍV – 2005.03.15

Na jön a beszámoló: általában nem szokott velem sokminden történni a hétvégén, de ez a mostani most kivételnek tekinthető.

Az volt, hogy szombaton egy jó nagy túrán voltam, ami még nekem is sok volt, pedig én igazán sokat szoktam kirándulni, egyrészt mert adja magát a környék, másrészt mert legtöbbször nincs jobb dolgom, harmadrészt mert jó. De ilyenen még nem voltam. Lassan (1-2-3) nap múlva már 19 éves leszek, de ekkora hóban még nem túráztam – persze ez engem minősít, mert egy lekvár vagyok, de én igazán csak télmentes időben szeretek túrázni… Azon apropóból történt most ez a különleges alkalom, hogy a lelkészünk kitalálta, hogy a fiataloknak kell valami programot csinálni. Mert nálunk nincsen ifi, vagy ilyesmi, legalábbis eddig nem volt, mert amúgysem vagyunk túl sokan…

Szóval összejöttünk kb tizenegynéhányan, és elindultunk. Egy ideig volt út, aztán úgy az út kétharmadánál, ahol már kezdett meredek lenni a dolog, ott megszűnt, úgyhogy olyan combközépig érő hóban meneteltünk. Élmény volt. A végcél a Nagy-hideg-hegy volt, és végülis nem is tévedtünk el, ezen igazán csodálkozom… De a lényeg nem is igazán a túrán volt, hanem a társaságon. Ott volt például két egykori osztálytársam, akikkel kb azóta nem beszélgettem úgy igazán, mióta elmentem a suliból. És mennyit változtak, Úristen!!! Annyira furcsa, olyan, mintha nem is igazán ismerném őket, de tényleg – erről nem is írok inkább, mert nem tudom megfogalmazni, de tényleg hihetetlen egy élmény volt. És nem csak velük voltam így, rájöttem, hogy egyáltalán a falu lakóit nem ismerem. Mintha az utóbbi hm… 8/9 évben nem is itt éltem volna – ja, hogy így is volt? Hát igen, de talán még be lehet hozni a lemaradást.  És összességében a kirándulás is jól sikerült, nem tudom, hogy az elfogyasztott alkoholmennyiségnek, vagy csak úgy egyáltalán a kezdeti lelkesedésnek köszönhetően…

Tegnap akartam térképészet-házit csinálni, merthogy van egy kis lemaradásom, de aztán kiderült, hogy az egész házban nem lehet fellelni egy szögmérőt… biztos amikor leérettségiztem, elégettem az összes matematikával kapcsolatos segédeszközt örömömben, vagy nem tudom, de az ilyen dolgokat mindig nehezen találom meg. A körzőre is csak véletlenül bukkantam rá a színesceruzák között. Miután a fél családot bevontam a keresésbe, végül mégiscsak találtunk egy lila milka-tehenes papír szögmérőt (biztos valami csokihoz adták) – de ezt most meg kell becsülni!!! Aztán mire megtaláltuk az eszközt, már el is ment a kedvem a térképészettől, úgyhogy nem jutottam túl sokra…

Voltam ping-pongozni is pénteken is, meg hétfőn is, erről még nem is írtam, pedig ez egy olyan alkalom, ahol sok tapasztalatot lehet szerezni a felnőttkort illetően (én vagyok a legfiatalabb, és kb 40 év az átlagéletkor úgy egyébként), másrészt pedig kell edzenem a kollégiumi ping-pong bajnokságra!!! Nem is gondolná az ember, hogy egy ilyen kis faluban ennyire jól játszanak az emberek, de az az igazság, hogy szerintem ott én vagyok a leggyengébb, pedig annyira nem játszom rosszul (mint mondjuk 5 éve). De úgy látszik ez a ping-pong ilyen civilizációs sport, minden suliban ezt nyomják, persze ha nem fociznak… Pedig régen milyen büszke voltam magamra, hogy ‘tudok’ ping-pongozni! Ja, kb hatodikos koromban fogtam először ütőt a kezemben, asse tudtam mi merre hány méter, aztán még kilencedikes koromig úgy játszottam, hogy az inkább csak vicc volt a többiek szemében. Na mindegy, befejezem a nosztalgiázást.

Ennyit a hétvégéről, kezdek visszaszámolni a tavaszi szünethez, már nincs sok idő!!! ( Ej de sokat írtam…)

ARCHÍV – 2005.03.10

Reggel kimentünk belső erők óráról, hogy plakátozzunk, merthogy kirúgják az elte tanárokat, meg minden, meghogy ez milyen rossz nekünk. És tényleg – azért mentem én is. Nem mintha ez számítana valamit, mert (sajnos) nem én fogom megváltani a világot, de azért elmondhatom, hogy valamit én is tettem ebben az ügyben. Mellesleg az én diplomám (már ha lesz) így se úgyse nem fog érni semmit, de most megint csak a cinizmus szól belőlem. Szóval megvan a tudat, hogy ma valami jót tettem.

A statisztika gyakvezető “néni” megjegyezte a nevem, ez főleg akkor kellemetlen, amikor a feladatok eredménye után érdeklődik. De egyébként jó fej, és eddig ő az első, és mindezidáig egyetlen tanár, aki valamilyen kísérletet tett arra, hogy megtanulja a neveinket. Mégsem olyan személytelen ez az egyetem. De azért egy kicsit igen.

ARCHÍV – 2005.03.09/2

Este egy kis nosztalgiakirándulást tettem hőn szeretett volt koleszomban, azon apropóból, hogy a mostani koleszunk ott tartott reklámkampányt.. akarom mondani koncertet, és bemutatót a LOT-ról. Beszélgettem wheer-rel, meg ktg-vel, meg Áronnal, jó volt látni a sok ismerőst, mondom, tiszta nosztalgia, úgy éreztem magam, mint valami nagypapa, aki meglátogatja a kisunokáit – na jó, ez kis túlzás.

Jó sokat beszélgettem Évával és Tündivel is, kérdezték, hogy mi van velem, meg, hogy valójában milyen ez a kolesz. És tényleg: milyen is ez a kolesz? Az az igazság, hogy teljesen más, mint a Rózsák tere volt Mert itt nincsenek olyan kötöttségek, minthogy tanulás, vagy szilencium, vagy kötelező programok, vagy időre beérni… Meg nincsenek nevelőtanárok, meg ilyen hülye szabályok… Nem mintha bajom lenne a szabályokkal, mert először az volt a furcsa, hogy nincs semmi, ami megszabná az életemet, de ebbe könnyen bele lehet szokni, szóval ebből a szempontból itt sokkal jobb lakni. Meg egyébként is én jobban érzem itt magam, és ezt nem csak úgy reklámból mondom, meg mondtam, tényleg jó. És sokan vannak, akik valami egész szörnyű dologra asszociálnak a LOT hallatán, nem tudom miért. Talán az igazgatónő miatt, vagy a hosszú koleszos évek, vagy nem tudom… Először én is kicsit vonakodtam ide jönni, de nem bántam meg. Jó kis hely ez… Hát ezt most nem tudom, miért írtam le, de jólesett…

ARCHÍV – 2005.03.09

Végülis azt hiszem igen hálás lehetek a mai nap kimenetelét illetően. Reggel nem nyomtak agyon a villamoson, és ráadásul még időben be is értem a vízföldrajzra. Sőt, óra közben sem történt semmi incidens, pedig ha most véletlenül beszélgetésbe elegyedtem volna valakivel – ami valljuk be, unalmasabb órákon bizony előfordulhat -, biztos lecseszésre számíthatok, mert nem volt túl jó hangulatában az egyébként mindig kedélyes és kiegyensúlyozott tanár bácsink… Az ezután következő Európai Unió órán ugyan kellett körmölni rendesen, és a végére már kezdtem nagyon közel kerülni egy bizonyos előrehaladott ínhüvelygyulladásos állapotba, ám ez csak az én hibám, sajnos ilyen vagyok…

Cserébe a belső erők földrajzán kárpótoltattam: most először önálló gondolkodásra kényszerítő feladatot kaptunk, amit ráadásul a csoport többi tagjával is meg kellett osztani – tudniillik gyűrt, illetve tört formákat kellett felismerni ábrákon -, viszont abból adódóan, hogy viszonylag elöl ültem, én kaptam meg a legelső képet, ami azzal járt, hogy egyből letudtam az egészet, és utána egy óráig semmi dolgom nem volt, csak kuncogni a többieken, másrészt pedig nehézségi sorrendbe voltak állítva a feladatok, így én kaptam a legkönnyebbet. Szóval igazán örültem magamnak.

A csúcspont pedig az volt, hogy minden ellenkező híreszteléssel és bizonytalansággal ellentétben elmaradt az éghajlattan óránk, aminek már csak azért is örültem, mert egészen idáig egy falatot nem tudtam enni reggeli óta. És az nagyon sok idő tud lenni… Szóval bekaptam egy melegszendvicset (ez a legstandardabb egyetemi kaja, mert meleg is, és gyorsan el is készül, ráadásul nem is annyira drága), és irány haza.

Hát így telt eddig a napom, pöttyedt elfáradtam, dehát ez benne van a pakliban. Még egy nap, aztán heló – jó lesz megint hazamenni, ráadásul szünet is lesz, hú ezt mindig elfelejtem, de most tudatosítom magamban: szünet!!! Na nem mintha olyan óriási szünet lenne, de azért nem rossz…

ARCHÍV – 2005.03.08

A mai nap során amerre csak néztem, mindenki kilós nagy virágcsokrokkal szaladgált, és ez enyhén szólva gyanút ébresztett bennem, hogy valami nincs rendben. Aztán fel lettem világosítva, hogy nőnap van, úgyhogy ismételtem konstatáltam magamban, mekkora egy szemét bunkó vagyok. Ja, hogy még mindig nincs barátnőm, bocs, nekem erről nem is kellett tudnom… Egyébként a viccet félretéve én aszittem, hogy a nőnap az vasárnaponként szokott lenni, de lehet, hogy keverem az anyák napjával… Azért mindenesetre engesztelésképpen: minden női olvasómnak utólag is boldog nőnapot!!!

ARCHÍV – 2005.03.07

Na, egy kis korrekciót kellett bevetnem még a csütörtök estéről szóló beszámolóban, mert kiderült, hogy nem írok egyértelműen, és erősen félre lehet érteni a mondandómat. Ezúton is bocsánat mindenkitől, a hülyeségeket nem kell komolyan venni (aki észrevette a különbséget, és küld egy mailt, nyereménysorsoláson vesz részt!)

Okosságok a mai napra: azt mondja a statisztikatanár (persze ez is csak poén), hogy nálunk geográfusoknál csak a (megpróbálok idézni) “szakadt büdös szakállas szociológusok rosszabbak”. Érdekes vélemény, majd egyszer elmondom Lallernak… Ma is kishíján elaludtam a mezőgazdföci előadáson, mert az árasztásos rizstermesztés fantasztikus érdekességeit hallgatni 90 percen keresztül nem éppen a geográfushallgatók álma – bár van akinek szép álmai voltak az óra alatt, az biztos…

Este néztünk “1984”-et, film az Orwell-regényből, brutálisan lehangoló volt, majd elolvasom a könyvet is, mert biztos jó (és egyébként is el akartam olvasni), utána meg K-PAX-ot, na az sem egy egyszerű film, még most is azon vagyok, hogy megfejtsem miről is szólt – de jó volt. Na bevallom, ma sem csináltam semmi hasznosat, de majd holnap!